Back to top

Miért nincsen malacunk?

A címbéli malac ezúttal a szerencse szinonimája. A magyar sertéstartás elmúlt két évét nézve jó esetben is csak stagnálásról beszélhetünk, a remélt fejlődés nem kezdődött meg. Ki-ki vérmérséklete szerint értékeli az ágazat helyzetét, és ilyenkor az egyébként még elviselhetőnek tűnő gondok is óriásivá nőnek. Akad hizlaló, akinél több száz túltartott állat vár az elszállításra, és eközben a veszteség tovább nő. Egy nagybani sertéstartó gazdaság vezetője pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy megkérdőjeleződött az ágazat magyarországi létjogosultsága. Mindezt annak ellenére mondják, hogy a közelmúltban több száz millió forintot költöttünk rekonstrukcióra, az állatok elhelyezésének, az állattartó telepek szellőzésének és az etetési körülmények javítására.

Marczin Zsolt: sok belénk égett beidegződésen sürgősen változtatnunk kellene a sTájékozódás közben a már idézett szakembereken kívül másokkal is konzultáltam. Számok bizonyítják, hogy a felvásárlási árak visszaesése szinte katasztrofális. A bizonylatok szerint a 2014-es élő testtömeg-kilogrammonkénti átlagár kereken 400 forint volt, de 2015-ben már csak 354–356 forintot kaptak állataikért a sertéstartók. Idén, jókora optimizmussal megáldva, és még nagyobb szaktekintélyekre hivatkozva meg kell elégednünk a kilogrammonkénti 310–320 forinttal, ez pedig csakis veszteséget okozhat a tartóknak.

A szakma a szokásosnál is élesebben figyelt arra, hogy húsvét előtt elárasztotta a spanyol import a nagy áruházak polcait. Ebből egy gyakorló hentes kiszámolta, nekünk legfeljebb 290 forintot volna szabad adni egy kiló élő testtömegért. Napjainkban a hosszú távra tervező és szerződő állattartók még mindig ennél valamivel jobb eredményre számítanak, de azoktól, akik korábban csak az állatok „elpasszolására” – vagyis számla nélküli, feketepiacon való értékesítésére – bazíroztak, most tán még ingyen sem kell a disznó. Nem csoda, hogy ők a leghangosabbak, és ők politikai machinációt látnak ebben is.

A sertéstartás tényeivel való szembesülés érdekében ültem le Marczin Zsolttal, az Alföldi Sertés Értékesítő és Beszerző Szövetkezet ügyvezető igazgatójával. A szervezet meghatározó a magyar piacon, évente 690-700 ezer darab hízót értékesít a partnereitől. Az integrációt huszonhárman alapították annak idején, és ma 105 taggal működik, vagyis tíz év alatt a taglétszám majdnem a négyszeresére bővült, a forgalmazott állatok száma pedig megkétszereződött az első teljes évhez képest, amikor 350 ezer darabot adtak tovább. Az eddigi csúcsteljesítményt 2014-ben érték el, amikor 701 ezer hízót értékesített a szövetkezet a különféle csatornákon keresztül, és amelyek árbevétele megközelítette a 30 milliárd forintot.

Százöt tagjuk egyúttal a szakma keresztmetszetét is nyújtja. Kistermelők, öt-tíz kocás vagy ötven hízót tartó gazdák ugyanúgy részesei a szövetkezetnek, mint a nagyok, a HAGE Zrt. és a NAGISZ. A szabályzat szerint a tagok többsége, 51 százaléka magánszemély, a többi jogi személyiségű vállalkozás.

Az Alföldi Sertés Szövetkezet vevőköre stabil és jól behatárolható. Az általuk forgalmazott sertések 70–75 százalékát három nagy vállalkozás vette meg az elmúlt évtizedben. Ezek felét a Hungary Meat Kft. viszi el, a másik felét a Kométa 99 Zrt. és a Pick Szeged Zrt. osztozik. A szövetkezet által értékesített állomány 25–30 százalékát közepes vágóhidak vásárolják meg (Nagyhegyes Hús, Hajdú Hús, Lachús, Mada Hús), azonkívül 20–25 kisebb vágóhídi partnerrel is állandó kapcsolatuk van.

Miért nincsen malacunk?Számottevő a cég exportja: az összmennyiség 8–10 százalékát viszik külföldre, ami évente 50–60 ezer hízót jelent. Az export zöme, 90 százaléka Romániába kerül, azonkívül Szerbiába és legutóbb Grúziába is szállítottak már kereskedőkön keresztül. Romániában évente öt-tíz vevő vásárol az Alföldi Sertés Szövetkezettől, és ebben nincs benne a Smithfield, amellyel folyamatosan tárgyalnak. Tavaly a belföldi forgalmazásuk kicsit visszaesett, de az exportjuk megmaradt a korábbi színvonalon.

Ha arra keressük a választ, hogy mi vezetett a magyar sertéstenyésztés mostani mélypontjához, erre több válasz is adható, még ha a gondok nem is a mostani felsorolás sorrendjében igazak.

Marczin Zsolt határozottan állítja, hogy a mai magyar körülmények megteremtésében nagy szerepet játszott az elhibázott a PRRS-mentesítési program. Ennek a légzőszervi betegségnek a gazdasági kára mérhető. Azért is vitatják nagyon sokan a program létjogosultságát, mert a megbetegedés az egész világon megtalálható, sehol sem lett tökéletes a megszüntetésére tett kísérlet. Egy ilyen mentesítési program sok pénzbe kerül, csakhogy a betegség egy idő után ismét visszatér. Szakmailag igaz, hogy a tüneteket vakcinázással egyensúlyban lehet tartani, viszont ennél drasztikusabb megoldásokat is alkalmaznak. Ilyenkor mindig az a kérdés, hogy a mentesítésre fordított költségek mikor és hogyan térülnek meg. A pozitív egyedeket általában igyekeznek malacként eladni, vagy vakcinázással gyógyítani. Ezeknél szigorúbb megoldás, amikor teljes állománycserét hajtanak végre. Csakhogy ebben az esetben a telep tíz hónapig nem termel, mert az újonnan beállított kocáknál meg kell várni a négy hónapos vemhesség leteltét, amihez még hozzá kell venni azt a hat hónapot, amíg egy hízó elkészül. Azonkívül tény, hogy egy ilyen akció után a program nem kezd el egyből 100 százalékon működni.

A sok elismerésre méltó megoldás ellenére az ágazat egésze mégiscsak szenved. Ennek oka, hogy negyedszázada megszűntek a vertikális integrációk, és helyettük nem jött létre semmi. Az a legfájóbb, hogy elkülönültek a termelők, azon belül a növénytermelők és az állattenyésztők, és külön kasztot képviselnek a vágóhidak, és a terméklánc végén ott vannak a kereskedők, szintén önállóan. Gond, hogy a szövetkezet megléte alatt is inkább csak koncentráció történt, és nem inkább új integrációk jöttek létre. Az EU legnagyobb termelői 2010 óta rájöttek, hogy a saját jól integrált sertéstartóik túltermelését az EU szegényebb és szervezetlenebb országaiban lehet levezetni. Ezek közé tartozik Csehország, Románia, Bulgária és Magyarország. Az orosz embargó ugyanezt igazolta vissza: az emiatt felhalmozódott nyugateurópai feleslegek nálunk csapódtak le.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy egy jól működő mechanizmushoz nem vagyunk elég szervezettek, és nem vagyunk eléggé fizetőképesek a sertéshús megvásárlásakor. Az értékes magyarországi húsok, a karaj, a comb ára a szerényebb fizetőképes kereslet miatt furcsa helyzetbe kerül. A Nyugat-Európából beáramló II–III. osztályú húsokkal – lapocka, tarja, oldalas, nyesedékhúsok – vagyunk kénytelenek versenyeztetni a legjobb minőségű termékeinket. Ennek ellensúlyozására már nemcsak termelői, hanem fogyasztói szervezettség is kéne, legalábbis ha siker reményében akarunk belevágni. Ellentmondásos helyzetbe kerültünk ezáltal, mert mi is ugyanazt a genetikát, takarmányt és technológiát alkalmazzuk, mint a versenytársaink, tehát a mi költségeink is ugyanazon a szinten vannak, mint a nyugat-európai sertéstartóké. A hazai fogyasztói szemlélettel, amely az ára miatt a másod- és harmadosztályú húst favorizálja, a magyar termelőknek nehéz jövedelmezően sertést tartaniuk.

Miért nincsen malacunk?

Az 5 százalékos áfa elindított egy pozitív folyamatot, mert megszűntek az áfacsalások. De aztán a nyugat- európai feleslegek elkezdtek nálunk landolni, legutóbb a spanyol sertés. Húsvét előtt, amikor keresletnövekedésre számítottunk, ez igencsak keresztbe tett a sertéstartóknak. Mindaddig, amíg meg nem történik Magyarországon is a termelés, a feldolgozás és a kereskedelem szabályozása, addig kevés az esélyünk az előrelépésre.

Az elmúlt 25 évben a tulajdonviszonyok nagyon beégtek a köztudatba. Ez létezik Németországban is, ott is elkülönül a három szegmens, de náluk a politika és a parasztok érdekképviseletei vannak olyan erősek, hogy ezt felülbírálják. Nálunk egyelőre hiányzik országos szinten egységes vágásminősítés és az egységes elszámolás. Amíg ez így marad, mi mindig áldozatok leszünk.

El kell tanulnunk az okosságot a nálunk szervezettebben működőktől. Az osztrákoknál például a SEUROP rendszer szerint lehet elszámolni. Amíg ez idehaza nem működik, addig csak tönkremehetünk, addig állandóan megy a nyomozás, egymás tönkretétele. Az EU-ban kialakítottak egy árkövetési rendszert, amit mindenki követ. Az 57–58 százalékos húskihozatal az alap. Az üzletben ez a bázis, és nincsen kofáskodás, ígérgetés. Ezen felül a bónusz-maluszrendszert is alkalmazzák. Termelői oldalról azért lenne jó az átlagár, mert megszüntetné az ügyeskedést és egymás kijátszását, a vevők érdekét pedig a piactisztulás elindulása szolgálná, ráadásul előre ki lehetne számolni a végtermék árát. A mostani sertésstratégia ebbe az irányba mutat, de még mindig nagy kérdés, hogy a piaci szereplők mennyire hajlandóak ezt elfogadni, illetve az is, hogy a szaktárca mennyire következetesen lesz képes véghezvinni ezt a programot. Amíg Nyugat-Európában 10 évre előre terveznek a sertéstartók, addig mi itt a saját levünkben fővünk.

A sertéságazat hároméves ciklusokban működik. Eszerint tavaly voltunk a mélyponton, idén már úgy látszik, hogy számíthatunk a konszolidációra, és 2017-ben megindul a fejlődés. Ezt a véleményt alátámasztja, hogy Nyugat-Európában 2015 második felében megkezdődtek a kocakivágások, és emiatt idén 1,2 millió hízóval kevesebbre kell számítanunk az első félévben. A szakemberek 2016 második félévében várnak nagyobb fordulatot a sertéspiacon, sőt sokan már májusban javuló pozíciókra számítanak. A kínálati piac csendesen átmegy keresletibe, és később ez megerősödik. Viszont ezt a várakozást is elég sok bizonytalanság övezi, mert a szakmában senki sem tudja, hogy mennyi sertéshúst tárolnak fagyasztva Európa-szerte, és hogy ha megmozdul a disznóhús ára, az milyen következményekkel jár ezekre a készletekre nézve.

Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Magyar Mezőgazdaság 2016/17 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok