Európában a Varroa destructorral először a 80-as évek közepén-végén találták szembe magukat a méhészek. Azóta ez az aprócska atka többször is padlóra kényszerítette a méhészeket, megtanítván nekik Hérakleitosz mondását, hogy az egyetlen állandó a változás maga. Ez az atkafaj igen adaptiv ugyanis. A hosszan használt vegyszereknek előbb-utóbb ellenáll. És újabbakat kell találni.
Nem csoda hát, hogy a honi és európai méhészek atkamentes méhészkedésről álmodoznak. Immár majdnem negyven éve.
Ausztráliában egyelőre atkamentesek a méhek, és az utóbbi években alig hallani az áttelelés alatt bekövetkezett méhpusztulásokról. A méhpusztulások évközben következnek be, amikor a beporzásért vándorló méhészek méhcsaládjai számukra halálos növényvédő szerekkel (neonikotinoidokkal, gyomirtókkal, stb.) találkoznak.
A beporzásból megélni tehát nem leányálom, már csak azért sem, mert ezek a vegyszerek a méhész egészségére is kihatnak. Persze ez nálunk is így van.
Ez a varangy a legkisebb pocsolyában is megterem. Nagyon lusta fajta, ezért még a csecsemők is képesek elkapni, de nagyon sok van belőlük.
Egyetlen varangy napi kétezer méhecskét képes elpusztítani. A kaptárakat e miatt legalább 40 centiméterre kell elhelyezni a földtől. A mi varroánkhoz hasonlóan ez a méhkártevővé avanzsált varangyfaj is igen adaptiv.
Miután a legfelső jóllakott, egy alatta lévő mászik a békaoszlop legtetejére, hogy ő is falatozzék a kijáró méhekből.
Bár az ausztrál méhállomány az utóbbi időszakban 35 százalékkal nőtt, vagyis prosperál, mégis hiány van méhekből és méhészekből. Pedig a jövőben több mint 80 000 méhcsaládra lenne szükség a mandulaültetvények beporzásához. Nagy kérdés a mandulaültetvényeket tervező gazdáknak, hogy ezt honnan fogják előteremteni.