Míg az emblematikus faj a 20. században a legtöbb Kárpát-medencei országban jellemző volt, mára Európában már csak spanyol, portugál területeken, Németország keleti részén és hazánkban találkozhatunk túzokkal, valamint az ázsiai populációk Oroszország távol-keleti részein élnek.
A KMNP-hoz tartozó Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpont területén a legnagyobb testű túzok, vagyis a Great Bustard figyelhető meg szabadon, valamint közvetlen közelről egy elkerített bemutatórészen, ahová a túzokvédelmi állomás sérült (általában a tojóknál agresszívebb) kakasai kerülnek – jobb esetben – csak átmeneti időre. Itt egy évig maradnak, s ha a következő évben felgyógyulnak, megfelelő kondícióba kerülnek, akkor a szakemberek megpróbálkoznak a kitelepítésükkel szabad környezetbe, a vadon élő fajtársaik közé. Ellenkező esetben néhány év után állandó bemutatómadárrá válnak, mivel megszokják az emberek jelenlétét, kitelepítésük már nem lenne sikeres.
A látogatóközpontot Szélné Sándor Katalin segítségével jártuk körbe, aki a komplexum vezetője. A kerítés mellett állva néhány percen belül megérkeztek a kíváncsi állatok, amik mint a vadászó velociraptor, lapítottak a mellig érő fűben. Sunyin, krákogó hangon „énekelve” vizslattak minket, idegeneket. A jelenlétünk hol zavarta az állatokat, hol tetszett nekik. Végül a párzási időszakban, vagyis dürgéskor látható táncot (totyogást) és tollékesítést is bemutatták nekünk. A kakas szétterítette hófehér tollait, leengedte és kifordította szárnyát. Katalin felhívta a figyelmünket, óvatosan közelítsünk a madarak felé, mert sokkal gyorsabb a reakcióidejük az emberénél. Az állatok látása is nagyon jó, gond nélkül kiszúrnak bármit egy kilométeren belül.
– A mezei pockokat szemvillanás alatt elkapják. Fejbe csapják az állatot, aminek egy mozdulat után már csak a farkincája látszódik ki a csőrükből – vázolta fel Európa legnagyobb testű, röpképes madarának étkezési szokásait a szakember.
– Egymillió forint az állat természetvédelmi értéke – mondta el Katalin. – A látogatóközpontban „túzokcentrikus” gazdálkodást folytatunk, ami azt jelenti, hogy próbálunk olyan növénykultúrákat vetni, elültetni, melyek kedveznek a madaraknak. A repce és a lucerna főleg a téli időszakban fontos, ugyanis ha van elegendő mennyiségű táplálék, akkor nem mennek el élelemszerző kóborlásra.
Viszont a gondoskodás ellenére is nehezen növekszik a túzokok száma. A ’80-as évek közepétől a ’90-es évek derekáig, vagyis több mint tíz éven keresztül stagnált az egyedszám, majd 1995 és 2000-től kezdett lassan emelkedni a populáció mérete.
– 15-20 év alatt körülbelül 300 példánnyal nőtt a számuk a térségben, a Nagy-Sárrét lecsapolása után maradt szikes puszta kiváló fészkelőhelyet biztosít számukra. Ettől függetlenül nekünk ez egy oltári jó szám – hangsúlyozta Katalin.
Az eredmény az élőhelyvédelemnek is köszönhető. Nászidőszakban a fokozottan védett területekre senkit nem engednek be. Táplálják, felügyelik az egyedeket, és ha a fészekalj veszélybe kerül, vagy bármilyen mezőgazdasági munka során előkerül egy fészek, akkor az abban lévő tojásokat beviszik a keltetőbe. Sőt, akad még egy érdekes technikája a szakembereknek: nemcsak keltetik, nevelik és kiviszik a már fejlettebb madarakat, hanem a veszélyben lévő fészekaljból behozott tojások helyére fatojásokat tesznek. A zavarás megszűnése után a tojó tovább kotlik és a keltetőben, a kikelés előtt álló tojásokat visszaviszik a nyilvántartott fészkekhez. Ezzel a gyors cserével oldják meg, hogy ne az ember, hanem a túzoktojó nevelje fel a fiókákat.
– Így a szabadban kezdenek el fejlődni, ami azt jelenti, hogy jóval megnő az életben maradás esélye. Az a legbiztonságosabb, ha az anyamadár vezeti őket. Mi csak a legvégső esetben neveljük fel a kis túzokokat, akkor, ha nem tudtuk kihelyezni sehova – árulta el a szakember.
Évente kétszer számlálnak
A helyben maradó madarakat tavasszal és ősszel is megszámlálják, amikor még együtt találják a családokat. A nemzeti park munkatársai tudják, hol kell keresni a túzokokat: ősszel akár 80–100 példány is összeverődik a lucerna-, repceföldön, élelem után kutatva, kora tavasszal pedig még a „dürgés”, vagyis a párzási időszak kezdete előtt történik a szinkronszámlálás.
– Az egész országban ugyanazon a napon végezzük el a munkát, hogy ne legyen átfedés, és mindenképpen pontos eredményeket kapjunk. Összesen 1550 példány él az országban jelenleg tudomásom szerint – mondta el érdeklődésünkre a látogatóközpont vezetője.
A dévaványai-ecsegi puszták területe egyébiránt 1975 óta védett. Ráadásul a 13 ezer 85 hektárból, 2659 hektár fokozottan védett terület, mely két meghatározó részre, a Hortobágy-Berettyó-hullámtérre és az attól délre és keletre található szikes pusztákra oszlik.
