Vízpótlás vagy félsivatag?
A Duna–Tisza-köze hátszerűen emelkedik a két folyó között, legmagasabb részei 60-80 méterrel vannak magasabban azok közepes vízszintjénél, ezért a talajvizet szinte csak a csapadék tudja pótolni. A térségben az 1970-es évek végétől a talajvíz fokozódó süllyedése tapasztalható, amelynek mértéke a legtöbb területen két-három méter, de helyenként akár a négy-öt métert is elérheti. Olykor ennél is nagyobb: a Bácskai-síkvidék legmagasabb részén elterülő Borota község mellett található egyik mérőkútnál 2010 júniusában több mint tízméteres csökkenést jeleztek – olvasható Kohán Balázs doktori értekezésében.
Az 1990-es évtized második felének csapadékosabb évei (1995, 1998, 1999) miatt a vízhiány mérséklődni látszott, a kutak többségében átmenetileg nőtt a vízszint, de ez a folyamat rövid ideig tartott, a 2000-es évek elején újra csökkent. A 2003-as aszályos évet követően a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (Vituki) számításai szerint az 1956 és 1960 közötti évek átlagértékeinek alapján becsült vízmennyiséghez képest a hátság északi részén 1950 millió köbméter, míg déli részén 2050 millió köbméter víz hiányzott.
amit a 2004 és 2006 között tartó csapadékosabb időszak, valamint a 2010. év rekordmennyiségű csapadéka csupán némileg ellensúlyozott. A helyzet azóta sem javult. A Nemzeti éghajlatváltozási stratégia szerint a Homokhátság az ország egyik legsérülékenyebb vidéke – a térségben 0,5–1,9 Celsius-fokkal nőhet az évi középhőmérséklet, és ezzel párhuzamosan közel tizedével csökkenhet a csapadék. Valószínűleg gyakrabban lesznek aszályos évek és ritkábban csapadékosak.
– Az 1990-es évek közepéig tartó, mintegy másfél évtizedes szárazabb időszak a Duna–Tisza közén okozta a legegyértelműbb változásokat. A legnagyobb talajvízszint-csökkenés a legmagasabb területeken következett be, és kialakult egy 1000-1500 négyzetkilométeres terület, ahol a változások visszafordíthatatlannak látszanak.
A külső (klimatikus) körülményekre a táj magasabb (120-150 méteres) átmeneti zónái reagálnak leginkább – tudtuk meg Rakonczai Jánostól, a Szegedi Akadémiai Bizottság föld- és környezettudományi szakbizottságának vezetőjétől. (A szegedi professzor tartja a Duna–Tisza-közi Hátság Vízpótlásáért Egyesület és a Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamara A Homokhátság jövője: sivatag vagy korszerű vízgazdálkodás? című, mai kecskeméti konferenciájának felvezető előadását.)
A klimatikus hatások még az Alföldön is nagyon differenciáltak, és a geomorfológiai, hidrogeológiai sajátosságok miatt következményeik is igen különbözők lehetnek. A klímaváltozás hatására leginkább a Duna–Tisza-közi hátság és a Nyírség területe érzékeny. Úgy tűnik, hogy a klímaváltozás csak a két homokvidékünkön okozhat tartós talajvízkészlet-csökkenést.
Az egyetemi oktató szerint bármilyen műszaki beavatkozás esetén (a pontosabb értékelések érdekében) a talajvíz-megfigyelő kúthálózatot bővíteni kell (legalább kéz-háromszoros sűrűségűre). – Miután a következő évtizedekben felértékelődik az édesvízkészletek szerepe, ez a befektetés biztosan megtérülne – javasolja Rakonczai János.
Mivel a csapadék mennyiségére nincs ráhatásunk, így Kohán Balázs véleménye szerint a szélsőséges klímához alkalmazkodva az antropogén tényezők változtatásán keresztül kell mérsékelni a vízhiányt. Ennek fontos eszköze az illegális vízkivétel megszüntetése és a legális kivétel optimalizálása (például vízvisszaforgatással, modern, víztakarékos öntözési technikák alkalmazásával, tisztított szennyvizek felhasználásával), a vizek gyors levezetése helyett a vizek helyben tartása és szikkasztása (tározók létesítésével, a meglévő csatornák műtárgyainak fejlesztésével).
Olyan koncepciót kell kidolgozni, amely az időjárási szélsőségekhez alkalmazkodva hosszú távon tudja biztosítani a térségben élő lakosság és az ott működő ipar és mezőgazdaság optimális vízigényét.
A megoldás a Dunát a Tiszával az ország középső részén összekötő csatorna lehetne. A csatorna kiépítésének ügyét neves politikusok és jeles vízügyi szakemberek már száz éve is támogatták. Az I. világháborút követő határmódosítások előtérbe helyezték a csatorna ügyét, bár akkoriban nem a vízpótlás volt az elsődleges szempont, hanem a hajózhatóság. A nyomvonalat 1943-ban véglegesítették, ám a munkák az ország hadszíntérré válásakor félbeszakadtak.
Az 1948-ban nagy lendülettel kezdett, de kiviteli nehézségekkel küzdő munkát 22 kilométernyi szakasz elkészülte után, 1950-ben leállították. Az építés befejezése, a hiányosságok megszüntetése további éveket igényelt. Bár a csatorna vízi közlekedésre alkalmatlan, de további vízpótló rendszerek ellátására megfelelő kiindulópont lehet.
A szakmai körökben leginkább elfogadott koncepció a vizet a hátság gerince környezetébe javasolja felemelni, majd onnan a vízszétosztó csatornákon keresztül a meglévő csatornákba bevezetni. Ehhez zsilipek és szivattyúállomások kellenek a csatornákon túl. Arra becslés sem született, hogy mibe kerülne egy ilyen rendszer. 2000-ben háromszázmilliárd forintot emlegettek egy szakmai konferencián, úgy, hogy nem állt mögötte kiérlelt szakmai koncepció.
Óriás-víztározóval készülne a kormány a globális felmelegedésre – írja az Index. A kormány előtt van egy fejlesztési terv, amely csatornákat és víztározókat telepítene a Duna–Tisza közén. Egy kecskeméti szakmai konferencián mondta el a Fidesz egyik képviselője, hogy a vizet a Dunából vennék ki, és felszivattyúznák a Homokhátság magasabb területein kialakítandó tározóba. Innen gravitációs úton engednék aztán le az alacsonyabban fekvő csatornákba, és kisebb tározókba. Így aszályos időszakban is folytatódhatna az öntözés. Így reagálna a kormány a globális felmelegedésre, amely miatt egyre jelentősebb a szárazság. |
– állítja Iványosi Szabó András, a Kiskunsági Nemzeti Park korábbi igazgatója. A szakember szerint ott jelenthet megoldást a sokat emlegetett vízvisszatartás, ahol többletvíz van, márpedig errefelé ritkán esik ilyen mennyiségű csapadék. Ebből következik, hogy a hátság életében a vízpótlás jelentene érdemi előrelépést – a Dunából idevezetett, akár másodpercenként tíz köbméternyi víz szétterítése is jelentős változást hozna.
A térséget sújtó vízhiányt egyértelműen szemléltetik a következő adatok: a múlt század ötvenes éveiben 230 szikes tavat tartottak nyilván, 2010-ben mindössze 37-ről tudtak a szakemberek. Azon is el kell gondolkodni, hogy szabad-e erőltetni az erdősítést.
A korábbi gyepek, rétek helyére telepített erdők ugyanis sokkal több vizet vesznek fel és párologtatnak el, mint az eredeti növényzet. Az intenzív mezőgazdasági termelés szintén az egyébként is csekély vízmennyiséget apasztja. A szakember szerint nem lehet sokáig halogatni a vízpótlás kérdését, hiszen a vizes élőhelyeket kedvelő növénytársulások visszaszorulóban vannak, a rovarvilág is szegényedik. Hiába rehabilitálnak vizes élőhelyeket, ha az életet adó csapadék nem lesz több.
Valamit viszont tenni kell, hiszen az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO a magyar Alföldet, ezen belül külön említve a Duna–Tisza-közi hátságot, egy hosszú távú előrejelzési térképén nem véletlenül sorolta a félsivatagi jellegű övezetbe. Ha sivatagosodás nem is, de a sztyeppesedés jelei már egyértelműen kimutathatók a Kiskunságban.