0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A huta vándorolt a fa után

Kutatások szerint a 17. század végétől a 18. század elejéig négy üvegbánya, azaz üvegkészítő műhely működött a Kelet-Mecsek hegyei között. Kiterjedt bükkösei miatt Baranyának ezen vidéke ideális helye volt e tevékenységnek. S bár napjainkban nem pipál üvegkohó a fák között, a táj gazdag lelőhelye a hazai üvegművesség emlékeinek.

„A Mecsekben az üveg és az erdő a 17. század végén talált egymásra” – hivatkozott az alig egy évtizede elhunyt Jegenyés János üvegtervező iparművészre Kertészfi Ágnes. A szintén üvegtervező szakember elmondta, hogy az üvegolvasztó kemencéket szárított bükkfával fűtötték, ám ez utóbbit a tüzelésen kívül különböző formák kialakítására is felhasználták, s belőle készült az olvadt üveg egyik alapanyaga, a hamuzsír vagyis a szalajka.

Óbányát (Altglashütte) és Újbányát (Neuglashütte) az üvegesek alapították, a huta köré akkor épültek az első házak. Később persze újabb német betelepítés történt. Ahogyan fogyott a fa körülöttük, átköltöztek Kisújbányára, ahol újraépítették az olvasztó kemencéket. Majd amikor ott is fa nélkül maradtak, továbbálltak a ma Pusztabányának (Glashütte) nevezett erdei kirándulóhelyre. Pusztabányán a nehéz körülmények – hiszen a vizet, homokot, fát fölfelé kellett szállítani a tetőre – és a kezdődő gyáripar vetettek véget az üvegességnek. Az erdő egyébként a pécsi püspöké volt, tőle bérelték.

Az üveg egyik legfontosabb alapanyagát, a kvarchomokot vagy kvarckavicsot – azaz békasót – Somogyból vitték. „Magyarországon nehéz az olvasztáshoz jó homokot találni” – jegyezte meg Kertészfi Ágnes. A nélkülözhetetlen kalciumot a helyi mészégetőktől szerezték be. A hamuzsír a kvarc olvadáspontjának csökkentéséhez kellett, a mész pedig a megfelelő rácsszerkezet kialakításához volt nélkülözhetetlen.

Aranyárban kínálták

Az üvegesség nem csak megélhetés, életforma volt a Kelet-Mecsekben, generációs mesterség, apáról fiúra szállt a tudás. Az üvegesek főként Morvaországból jöttek, de gyakran érkeztek német mesteremberek is. Európa északibb részén kedvezőbbek voltak az üvegkészítés feltételei, több alapanyag állt rendelkezésre. Magyarországon többnyire hiányt szenvedtek, éppen ezért az erdei üvegművesség inkább különlegességnek számított. Nem így a 18. században, amikor Baranya legfejlettebb „iparágának” számított, a hutamester Gasteiger Fülöpnek Pécsett, a Király utcában emeletes háza állt. Az is előfordult, hogy az üveget aranyárban számolták. „Az üveg ma is nagy kincs” – hangsúlyozta a szakember.

A hétköznapok viharában talán nem figyelünk rá, pedig a mai magyar üvegművészek világhírre tettek szert.

Az üvegesek termékeik egy részét helyben értékesítették, de vitték más vidékekre is a jóféle portékát. Nem művészi, hanem hétköznapi tárgyak, főként ivóedények, bornak való palackok, pálinkás butykosok kerültek ki kezeik közül. A nagyméretű táblaüvegekhez cilindert fújtak, majd felhasították, kihajtották, s terítőkemencében simították ki. Az üvegablakok kézi készítésű színes üvegei ma is ezzel a módszerrel készülnek.

Élet az üvegcsűrben

A hosszúhetényi üveggyűjteményben régi eszközöket, üvegtárgyakat, fúvócső darabokat, évszázados és kortárs termékeket állítottak ki, magyarázta Papp János, a helyi művelődési intézmény igazgatója. Az üvegtörténeti kiállítás darabjai javarészt Jegenyés Jánosnak köszönhetően kerültek a településre, a gyűjtés a mai napig folyamatos. Emellett jelentős üveges szakmai könyvgyűjteménnyel rendelkeznek. „Ugyan ma még hivatalosan csak gyűjteményként tartják nyilván, reméljük, hogy hamarosan múzeumként írhatjuk a nevét” – fogalmazta meg terveit az igazgató. Az üvegfúvó mester mellett egy éjszakai és egy nappali fűtő dolgozott, s az őket segítő fűtőlegényke, illetve csomagolóasszony tartozott az „állandó” személyzethez. Ugyanakkor más szakembereket is igényelt a munka, hamuzsírfőzőket, fuvarosokat, tégely- és fúvóforma-készítőket. A patak partjára fűrészmalom települt, ahol a késztermékek szállításához szükséges ládák faanyagát készítették elő. A hutamester nem pusztán munkaadónak számított, egyben a kis közösség vezetője is volt. Munkásaihoz szinte patriarchális viszony fűzte, a nősületlen legények a házában laktak, és megbecsült üvegfúvóinak gyermekeit ő tartotta a keresztvíz alá.

Értékes régészeti lelőhely

Az üvegolvasztó kemencék fűtése igen sok fát igényelt. A huta környékén a faállomány apadásával az üzemet időről időre odébb telepítették. Az óbányai és a kisújbányai „Glashütte” kimerülése után, így keletkezett a harmadik keletmecseki üvegolvasztó Pusztabánya területén, ahol az 1780-as és 1810-es évek között gyártották az üveget. E legfiatalabb huta körül nem maradt fenn állandó település, a huta építőanyagát sem használták fel, így vált régészeti lelőhellyé. Pusztabánya hutáját 1995 nyarán a Mecsekerdő Zrt. jogelődje, a Mecseki Erdészeti Rt. támogatásával tárták fel. A részben feltárt üvegcsűrjével, a vitriariával, Pusztabánya országos jelentőségű iparrégészeti helyszín. A megtalált huta alapján, hozzáértő, lelkes szakemberek közreműködésével, az Országos Erdészeti Egyesület 1995. évi vándorgyűlésére működőképessé tették a néhai kemencét.

Forrás: A Mi Erdőnk