Régi méhész mára jól megtanulta, a kezdő pedig jobb ha annak megtanulásával indít, hogy a méhészeti szezon ősz végén, illetve tél elején kezdődik, amikor megszűnik a méhcsaládoknál a fiasítás.
Furcsán hangzik? Sajnos, nem az. Ironikusan nevezhetnénk a méhészetet manapság “atkászatnak” is, hiszen a varroa-atka biológiáját jól ismerve tud csak a méhész hatékonyan fellépni ellene.
Az atka elleni küzdelem, ha a méhész jót akar magának és a szomszédos méhészeteknek, egész évben zajlik, persze úgy, hogy közben ügyel a méz vegyszermentességére is. Az egyik legfontosabb mozzanata ennek a közdelemnek, amikor a méhcsaládban már nincs fedett fiasítás, ahová az atka elbújhatna az ellene bevetett szerek ellen.
Ilyenkor az a cél, hogy minél nagyobb hatásfokkal irtsa a méhész a méheken ülő atkapopulációt. Fontos itt tudni, hogy bár ez az úgynevezett zárókezelés a legfontosabb atkaellenes mozzanat az atkairtás során, önmagában nem sokat ér, és ha mégoly lelkiismeretesen is hajtja végre a méhész, érhetik meglepetések tavasszal.
Miért ez a cél?
Nyáron – vagyis tavasztól szeptemberig – egy méhecske 5-6 hétig él. Az egyre nagyobb környezeti behatások miatt, mint a vegyszerszennyezettség, sajnos előfordul, hogy csak 3-4 hétig.
A szeptemberben kikelő méhek vastagabb zsír és proteinréteggel születnek és 5-6 hónapig kell élniük. Az ő feladatuk az, hogy átvészeljék a telet, és februárban elkezdhessék a fiasítás táplálását és melegen tartását.
Ha ezek az őszi kelésű méhek atkaszúrtan mennek a télbe, az immunrendszerük jelentősen legyengül, és a hosszan tartó mínuszokat aligha képesek átvészelni.
Így történhetett, hogy a tavalyi hideg tél sok tapasztalt méhész számára is katasztrófával végzódött. A magyar méhállomány 30-45 százaléka elpusztult. Voltak olyan méhészek, akiknek több száz családból csak néhány maradt.
Az utobbi években az atkairtásban Magyarországon is jelentős szerepet játszanak a szerves savak, melyek bizonyos idő után a kaptárban lebomlanak és nem képeznek szermaradványt. Ez azért jó, mert a méhész így nem juttat be olyan szereket a méhcsaládba, melyek a mézet vagy a viaszt szennyeznék. A szerves savak használata viszont – bár nem bonyolult -, igényel némi odafigyelést, és jó tudni, hogy mikor számíthatunk hatékony kezelésre.
Dr. Gerhard Liebig, német nyelvterületen közismert méhész és méhészeti szakíró, már több mint húsz éve gyűjti a szerves savakhoz, többek között az oxálsavhoz füződő tapasztalatokat. A Deutsches Bienenjournal legújabb számában leírja, hogy az oxálsav csurgatás, spriccelés illetve a párologtatás mikor és milyen körülmények között a leghatékonyabb.
Nyáron jobbnak tartja az oxálsavval való spriccelést, legalábbis a családmegosztás vagy műrajok készítésének az esetében – természetesen fiasmentes családokról beszél. Ez nagyobb méhészetekben persze kivitelezhetetlen. Viszont családmegosztás során ott is megéri a savval való spriccelés.
Dr. Liebig tapasztalata szerint az oxálsav csurgatása (3,5-4 százalékos oxáloldatos sziruppal) zárókezelés esetén, amikor már nincs fiasítás, és ha a család fürtbe húzodott, 95 százalékos hatásfokú (+5 és -5 Celsius fok között). Amikor pedig a méhek nem ülnek sűrű fürtben pusztán 50 százalékos hatásfokot mutat. A csurgatást kétszer nem javasolja, mert az erőteljesen károsítaná a méheket.
Az oxálsav párologtatása, szublimálása akkor is nagy hatásfokú, ha a méhek nincsenek fürtbe húzódva, de már megszünt a fiasítás. Viszont ez a módszer az emberre is veszélyes, ezért elővigyázatosan és védőfelszereléssel érdemes csak végrehajtani.
Új módszerként megemlíti a tartós hordozón történő oxálsavas kezelést, melyet a Méhészet egyik korábbi számában már ismertettünk. (Tiszta mézet a hordóba!). Igaz, kicsit másképp ajánlja, mint ott az amerikai Randy Oliver. Liebig a téli beetetés után (szept. 15) egy szivacskendőt (20x18x0,5 cm) helyez a fészekre, melybe 100 milliliternyi cukros oxáloldatot tesz (glicerint nem említ), és rá egy nagyjából 20 dekányi cukorlepényt, melyet a méhek úgy tudnak csak elhordani, hogy rámennek erre a tartós hordozóra.