Szellemi kulturális örökségünk: A selmeci diákhagyományok

Most induló sorozatunkban a selmeci diákhagyományok kialakulását, változását és fontosabb elemeit ismertetjük. Az első részben áttekintjük, hogy mit is értünk hagyomány alatt, hogyan és miért jöttek létre a diákhagyományok, miképpen vált Selmec hazánkban ez utóbbiak kiindulópontjává.

Hagyomány alatt a régebbi korokból, időszakokból többnyire nemzedékről nemzedékre szálló és valamely közösségben továbbra is fennmaradó, érvényesülő szokást, erkölcsöt, ízlést, felfogást, szellemi alkotást értjük, amely általában íratlanul – vagy elvétve írott feljegyzésekben – megmaradt.

Tehát hosszabb idő kell ahhoz, hogy a hagyomány kialakulhasson és fennmaradhasson, de időközben változhat is, mivel gyakorlása többnyire nem szigorú szabályokhoz kötött. A hagyományok fennmaradásának záloga, hogy azokat valamely közösség a sajátjának ismerje el, őrizze és továbbadja a későbbi nemzedékeknek. (Nálunk a korábbi évszázadokban a hagyomány és a hagyaték között nem tettek különbséget, mindkettőt a hagyomány szóval illették.) Mindaddig, amíg nemzedékről nemzedékre akadnak olyanok, akik tisztelik, őrzik a hagyományokat, azok jó eséllyel élnek tovább. Ha viszont a közösség tagjai szakítanak velük, óhatatlanul elsorvadnak, elhalnak. Ugyanakkor annak is tanúi lehetünk, hogy elfeledett hagyományokat későbbi hagyománytisztelők újjáélesztenek.

A hagyományokat sokféleképpen csoportosíthatjuk, léteznek például családi (pl. keresztelés, házasságkötés, temetés) vagy népi hagyományok (karácsony, húsvét, Luca napja, fosztás, szüreti felvonulás, aratóünnepség), melyek java részét még ma is gyakoroljuk, megéljük. De beszélhetünk irodalmi, népzenei hagyományokról, miként szóhagyományról, szájhagyományról is. Nézzük azonban, hogy a diákhagyományok hogyan is alakultak ki.

Selmecbánya

A diákhagyományok az iskolákban, hosszabb idő alatt jöttek létre, történetüket Európában a 12. századig lehet visszavezetni. A középkori, kora újkori egyetemeken (pl. Pádua, Heidelberg, Wittenberg) tanuló diákok többnyire a jól szervezett iparoscéhek évszázadok folyamán kialakult közösség-összetartó szokásait vették át, és azokat aztán magukra formálták.

A 18. század második felétől – a diákautonómia fokozatos gyengülésével – azonban mindinkább elhalványultak. Ezzel szinte egy időben a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián viszont erősödött a német diákoktól átvett hagyományok gyakorlása.

A selmeci diákhagyományok elemei jelenkori oktatási intézményeinkben is fellelhetők, hiszen nincs olyan középiskola, ahol végzéskor ne szerveznének ballagást, amely több egyetemünkön, főiskolánkon, újabban általános iskoláinkban is szokássá vált. A diákok az iskolától búcsúzva a Ballag már a véndiák… című dalt éneklik, miközben végigvonulnak az intézményben és az annak helyet adó településükön. A ballagás napján, pontosabban éjszakáján a végzősök fölkeresik tanáraikat, s szerenáddal fejezik ki tiszteletüket.

A felsőoktatási intézmények elsőéves hallgatóikat gólyatáborban fogadják, amely gólyaavatással, gólyabállal zárul. A középiskolák végzős diákjai szalagot tűznek fel, amellyel hírül adják, hogy hamarosan befejezik tanulmányaikat. Az utolsó tanítási napon a búcsúzó évfolyamok diákjai vidámballagás keretében, vicces öltözékekben bolondoznak iskolatársaikkal, végiglátogatva iskolájukat, városukat.

A selmeci diákhagyományok kialakulásában, fennmaradásában döntő szerepe volt a városnak, Selmecbányának, amely a középkori Magyarország egyik leggazdagabb szabad királyi bányavárosa, s a bányászati és kohászati, majd erdészeti felsőoktatás központja volt. A selmeci akadémián – annak európai hírű oktatása miatt – tanuló számos külföldi hallgatónak köszönhetően a németországi diákszervezetek, a Burschenschaftok mintájára alakultak ki a selmeci diákszokások. Ehhez azonban az is kellett, hogy a bányászat-kohászat hanyatlásával Selmec a 19. század végére fokozatosan elszigetelődött, „alvó várossá” vált, amit az akadémisták (az akkori egyetemi hallgatók) uralhattak.

Sopron

Jelentős fordulat következett be a hagyományok gyakorlásában és őrzésében 1918 decemberében, amikor az ismert történelmi események miatt a Bányászati és Erdészeti Főiskola költözni kényszerült. Az új székhelyen, a polgári Sopronban is adottak voltak azonban azok a feltételek, amelyek keretében végül is fennmaradhattak a selmeci diákhagyományok, a hallgatóság körében tovább élhetett a „selmeci szellem”.

A bányászati-kohászati oktatás Miskolcra költöztetése, mely 1949–1959 között zajlott, viszont törést okozott a hagyományőrzésben, mivel az erdészszaktól térben elváltak az évszázados testvérszakok. Ezt fokozta még az 1950es évek sajátos politikai légköre, a reakciósnak kikiáltott selmeci diákhagyományokat igyekeztek elsorvasztani.

Országos elterjedtség

A selmeci diákhagyományok őrzésének letéteményesei maguk az egyetemisták. Ők azok, akik Sopronba, illetve Miskolcra kerülve megismerkednek a hagyományok elemeivel, megélik azokat, majd átadják őket az utánuk következő évfolyamoknak. Ebben segítségükre van néhány egyetemi oktató és jó néhány végzett erdő-, bánya- és kohómérnök is, akik életre szólóan elkötelezték magukat a hagyományőrzéssel. Például a diákkorukban megismert selmeci-soproni nótákat, társas összejöveteleket megtartják, vagy éppen a diákszokásra utaló tárgyakat őrzik.

Mit is jelentenek nekünk a selmeci diákhagyományok? Bizonyára jóval többet, mint néhány elszigetelt, Selmecre visszavezethető szerveződés szokásainak tovább örökítését. Jóval többet, mert a mai magyarországi diákhagyományok innen nőttek ki, s váltak az országban általánossá. A selmeci diákhagyományok egyediségét, különös értékét mi sem bizonyítja jobban, hogy azt az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága 2014-ben felvette a Szellemi Kulturális Örökség Jegyzékébe.