0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 20.

Isten szerelmes levele

A reformáció 500 évéről megemlékező esztendő végéhez közeledve Bogárdi Szabó Istvánnal, a Magyarországi Református Egyház Dunamelléki Református Egyházkerületének püspökével arról beszélgettünk, hogyan látta a reformáció embere a teremtett világot.

• A születő reformáció friss szemmel tekintett saját korára, és bátor, tiszta válaszokat adott az emberek alapvető kérdéseire. A ma emberének mit tud adni a félezer évessé érett református egyház?

Ötszáz éve – a maival ellentétben – rendkívüli módon vallásos volt az élet, a hit mindenben jelen lévő valóság volt. De akkor is azt kérdezték, mit ad az embernek a kereszténység. A reformátorok nem találtak ki újat, ők az eredeti üzenetet találták meg. Ugyanis azt látták, hogy a kereszténység fája nem jól terem. Sokan várnak róla gyümölcsöt, sokan foglalatoskodnak vele, megkapálják, meglocsolják, meg is nyesegetik, a fa mégsem jól terem. A reformátorok az eredeti üzenetet, magát az Evangéliumot állították újra a középpontba. Mert felismerték, hogy mindig ez van a középpontban. Ha efelé fordulunk – nemcsak tudomásul vesszük az igazságát, de ehhez igazítjuk életünket –, akkor az Evangélium ígérete szerint elkezd az életünk radikálisan megváltozni.

Az egyházban időről időre megjelenő megújító mozgalmak valójában mindig abból a felismerésből indulnak ki, hogy a szeretet valahol kudarcot vallott.

Nem igazán az lesz belőle, nem úgy alakul, ahogy Isten törvényében van, ahogy ezt Jézus alakjában szemlélhetjük. Valami mindig közbejön. Maradjunk a fa példájánál: megnehezedik a fa élete valami okból. Megsérül a virág, vagy élősködők telepednek rá, nem hoz gyümölcsöt, esetleg idegen ágat oltanak a fába, és nem a saját gyümölcsét hozza. Nem jól terem. Az rázta meg a 16. századot, hogy alapvető kérdéssé vált: nem vallunk-e kudarcot a szeretet világában. Minden időben ez a kérdés, a keresztyénség nagy leckéje! Elsősorban önmagunknak. Jézus mondja az Evangéliumban: Orvos, gyógyítsd magadat! Mindenképp magunkon kell kezdeni a számonkérést. És aztán, amilyen mértékben ez kihat a világra, úgy lesznek gyümölcsei mások számára is.

• Püspök úr természeti hasonlattal élt a termő fára utalva. Milyen volt a korai reformáció természetfelfogása, és hogyan változott az idők során? Vannak-e róla fennmaradt írások, nyomát leljük-e teológiai munkákban, lejegyzett beszédekben? Legtöbbünknek talán a zsoltárok szép természeti képei jelennek meg.

Már a Bibliában is természeti képekkel világít meg a szentíró egy-egy igazságot, emberi életmozzanatot, mi több, az embert a természetben élőként mutatja meg. Hadd hivatkozzam megint a fára: Jézus maga mondja, hogy a rossz fa nem tud jó gyümölcsöt teremni, a jó fa terem jó gyümölcsöt. Az embert is, a közösséget is a gyümölcséről lehet megismerni. Ez azért fontos kép, mert a szándékainkkal szoktuk magunkat mentegetni. Hogy jót akartunk, csak nem úgy sikerült. De Jézus megtanít minket arra, hogy szabad a dolgokat a végeredmény felől nézni, ami tetteink „gyümölcse”. Vagy hadd utaljak Jób könyvére: a szenvedő ember Istennel száll vitába nyomorúságai okán, a szenvedéseit kéri tőle számon. És Jób könyvének a végén Isten szól Jóbhoz, felvonultatja előtte a teremtés csodáit, rendjét és tökéletességét. Egy lenyűgöző természeti panorámát látunk, és belehelyezi Jóbot, az embert az egész, csodás univerzumba.

A reformáció korában néhány változás figyelhető meg. Az egyik, amit Max Weber, a híres társadalomtudós úgy írt le, hogy „a természet varázstalanítása”. Ez az érdekes kifejezés azt jelzi, hogy a középkor végének embere – főleg a városi – az őt körülvevő világot félelmekkel telinek látta.

Benn, a város falai mögött biztonságban, többé-kevésbé jól érezte magát. De ha ki kellett menni a városból és átkelni egy erdőn, azt már démonokkal, fenevadakkal, ellenségekkel teli világnak vélte. Úgy is élte meg a középkori ember, hogy teljes mértékben kiszolgáltatott a természetnek.

Aztán a 16–17. századtól kettéválik a nyugati ember gondolkodása. Az egyik felfogás szerint le kell győzni a természetet. Sajnos, ez vált a modern korban uralkodóvá. Emlékszem általános iskola alsó tagozatában a környezetismeret tan­könyvünk első mondatára: „az ember legyőzi a természetet”. Szomorúan, és méltatlankodva azóta is azon töröm a fejem, ki üzent hadat kinek, miféle háború folyik itt. Miért ellenség a természet, hogy le kellene győzni, leigázni?

• Így sikerült tiszta tavakból pusztuló mocsarakat, sivatagokat előállítani, az emberiség „győzelmére”.

E megközelítésnek roppant sok kárát látjuk. Joggal tölti el az aggodalom a mai embert, hogy vajon 20-30-50 év múlva beszélhetünk-e még természetről, vagy csak civilizációról, ami egy másodlagos környezet. A nagyvárosokban ma már nem látni a csillagos eget, mert a felszíni fényszennyezés eltakarja. Ha elmegy valaki egy plázába, ott műfákat lát mesterséges környezetben.

Van azonban egy másik gondolat, ami azt mondta, hogy nem félelmetes világ a természet. De nem azért, mintha azt sugallaná, hogy le lehet igázni, hanem azért, mert – és ezt épp Kálvin fogalmazza meg Institúciójában – a természet olyan, mint egy gyönyörű színpad. Latinul így hangzik: theatrum gloriae Dei. Isten dicsőségének színtere. És azt mondja Kálvin, hogy Isten minket, embereket beültetett a legjobb páholyba, ahol gyönyörködhetünk a természet rendjében, szépségében, fenségességében. Tehát a reformáció újra felfedezi a bibliai gondolatot.

Ha körülnézünk a teremtett világban, már annak a szépsége, rendje ámulatra késztetné az embert – hogyha azt jól látnánk. Kálvin és a reformáció szerint ezt mi látjuk ugyan, de nem értjük. Érzékeljük, de nem fogjuk fel igazán, mert meghomályosodott a látásunk a bűneink, az önhittségünk miatt. Ezért föl kell tenni a „szemüveget”, vagyis a Szentírás, a Biblia tükrében nézni a világot. És akkor föltárul az ember számára, hogy ha ilyen csodálatos az univerzum és a bolygó, amin élünk, akkor mennyivel csodálatosabb maga az alkotó! Kálvin szerint a világ olyan nekünk, mint egy színház.

De mondhatok akár egy mai hasonlatot: olyan, mint az Isten szerelmes levele – és aki ilyen gyönyörűt tud írni, maga is csodálatos lehet. Ez meghatározó viszony, mert azt jelenti, hogy nem hódításra kaptuk a földet, hanem régi szóval sáfárságra: megőrzésre, gondozásra, fenntartásra. Szimbiózisban van az ember és a természeti világ. Ezt egyszerű belátni: ha elpusztítom a természetet, „kémiai bogyókon” ideig-óráig tán el lehet vegetálni, de az nem élet. E szemléletmódból, ha átszivárog valami a mindennapokba, akkor a minket körülvevő természet nem puszta táplálék- és energiaforrás lesz, amit a végsőkig ki lehet zsákmányolni, hanem az életközegünk. A társa lesz az embernek a természet. A kérdés, hogy az ember tud-e társa lenni a természetnek. Ez a 21. század feladványa. Van tehát érvényes üzenete a reformációnak a ma emberéhez is.

• Püspök úr életében milyen szerepet kap a természet, kötődik-e tájakhoz?

A lelkipásztor ott él, ahol a gyülekezete. Megpróbálok mindig ott otthon lenni, ahol élnem kell. Sárbogárdon telt a gyerekkorom, egy mesebelien végtelennek tűnő kertben. A mezőföldi faluban dimbet-dombot nemigen láttunk. Debrecenben már volt erdő is, kollégistaként kaland volt beleveszni. Jól ismerem a Bakonyt, a Balaton-felvidéket. Gazdag, színes az ország, nem kell messzire utazni, ha pusztaságot keresünk, de ha erdőt, hegyet, akkor sem. Jó vizekben is bővelkedünk. Szépen megrendezett terület ez, mondták is régen a faluban az öreg emberek: Árpád apánk jól tette, hogy nem ment tovább.

 

Forrás: A Mi Erdőnk