0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Mi köze egy border collie-nak a poszméhekhez?

A gödöllői Szent István Egyetem állattani és állatökológiai tanszékén diplomázó Mátrai Flóra különleges kutatási témát választott magának. Border collie-ját arra képezte ki, hogy a terepen poszméheket keressen. A beporzó rovarok ugyanis, köztük a poszméhek, egyre fogynak, és bár a földi poszméh még gyakorinak számít, az európai és észak-amerikai fajok 24 százaléka a kihalás szélén áll.

„Annyira forró volt a tavalyi nyár, hogy leginkább hajnalban, kora reggel, illetve a naplemente óráiban tudtunk dolgozni, Borcsa napközben negyed óra után úgy lihegett, hogy az már gátolta a szag felvételében. A pihenők után azonban magabiztosan mutatta meg a fészkeket, bár a bejárati nyílásból kirepülő poszméhtől elsőre annyira meglepődött, hogy szó szerint fenékre ült” – kezd úttörő kutatási témájának ismertetésébe a gödöllői Szent István Egyetem állattani és állatökológiai tanszékén diplomázó Mátrai Flóra.

Borcsa lihegésére mentség, hogy már genetikailag sem neki valóak a kutyameleg magyarországi nyarak. Borcsa ugyanis egy 5 éves border collie szuka, akinek felmenői a Skót-felföld jóval hűvösebb klímáján váltak szuperintelligens terelőkutyákká. A népnyelvben dongóméh gyűjtőnéven emlegetett dolgozótól pedig azért ijedhetett meg, mert korábban legfeljebb csak elpusztult fajtársaival találkozott.

„Kiképzés közben egy-egy kimúlt példánnyal próbáltam imitálni a repülést, de amikor szinte megbotránkozott azon, hogy mire fel dobálok az orra előtt egy nyilvánvalóan nem élő állatot, rájöttem, hogy erről csak a terepen szerezhet tapasztalatot” – magyarázza az ökológusjelölt.

A szakdolgozatát Keresőkutyák poszméhfészkek felderítésére való kiképzése természetvédelmi területértékelés céljából címmel író Mátrai szerint a nemzetközi szakirodalom nem foglalkozik részletesen azzal, hogy miképpen lehet efféle feladatokhoz szoktatni a derék ebeket.

Amikor több mint két éve belevágott, annyit tudott csupán, hogy a skóciai Tiree szigeten Steph O’Connor ökológus és munkatársai 2006-ban 30 hektárnyi legelőt vizsgáltak át speciálisan kiképzett kutyákkal poszméhfészkek után kutatva, és hogy összesen 33 poszméhfészket találtak négy különböző fajtól.

Ám a magas szám ellenére nem tudták bebizonytani, hogy minden fészket megtaláltak az 50×50 méteres vizsgálati részekre (úgynevezett transzektekre) osztott területen. „A tanulmány konzekvenciája az volt, hogy pár kutyával több tucatnyi szakképzett természetvédelmi szakember munkáját végezték el, ráadásul azoknál jóval hatékonyabban” – mondja a tanulmányai mellett az állatasszisztált terápiák kutyás válfaját művelő, kutyakiképzőként is dolgozó Mátrai.

Miért a poszméhek?

Az európai rovarfauna drasztikusan szegényedik, a vadon élő növények 80 százaléka rovarbeporzású, és a 70 legfontosabb kultúrnövényből több mint egy tucat nem hozna termést, ha nem lennének ezek az élőlények.

Az USA-ban évi 57 milliárd dollárra, világszerte pedig több mint 150 milliárd euróra becsülik a vad rovarok által nyújtott úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatások értékét. (Az ökológiai közgazdaságtan művelői által az elmúlt évtizedben bevezetett fogalom nem csupán a védett területek turisztikai vagy eszmei beárazását jelenti, hanem az olyan „ingyenes” szolgáltatásokét is, mint a flóra széndioxid-megkötő képessége, az adott ökoszisztéma reprodukciós potenciálja, genetikai variabilitása, vagy a haszonnövények beporzását is végző rovarpopuláció tevékenysége.)

A poszméhek által beporzott kultúrnövények közé tartozik egyébiránt a repce és a paradicsom, de a napraforgó jobb minőségű magot, a szamóca pedig nagyobb gyümölcsöt hoz rovarbeporzás esetén. A lucerna és a herefélék keresztbeporzás nélkül egyáltalán nem hoznak magot, ezek egy részét a háziméh nem is tudja hatékonyan porozni, csak a poszméhek.

A Föld 250 poszméhfajából Magyarországon is előforduló 34 közül Mátrai Flóra a Magyar Rovartani Társaság által 2014-ben az év rovarának választott földi poszméhet (Bombus terrestris) választotta ki. Bár ez a dongófaj még viszonylag gyakorinak számít a Kárpát-medencében, állományának felmérése azért is fontos, mert a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature and Natural Resources, IUCN) veszélyeztetett fajokat lajstromozó Vörös listáján két poszméhfaj is szerepel, és nem mellesleg az európai és észak-amerikai fajok 24 százaléka már a kihalás szélén áll.

A Lajtától nyugatra a gazdálkodók egyre nagyobb számban veszik igénybe a tenyésztett poszméhek szolgáltatásait, a mesterséges állományok azonban –hasonlóan a beltenyészet negatív jelenségeitől szenvedő háziméhekhez – sérülékenyebbek, és nem mellesleg jelentős többletköltséget jelentenek, mint az elvileg ingyen rendelkezésre álló vad populációk. (A mézelő méhek kétségtelenül szerepet játszanak a beporzásban, ám vadon élő rokonaikkal szemben ők a méhészeik legeltetési terveit kénytelenek követni.)

Járatfoglaló, majd száműzött királynők

A kaszálórétektől a mezőgazdasági területeken át a városokig sokféle élőhelyen megtalálható poszméhek – ahogy azt Dave Goulson amerikai entomológos 2010-es kötetében leírta – nem ásnak fészkeket, hanem szinte mindig már kész üregeket, leggyakrabban kisemlősök elhagyott járatait foglalják el. (Néha odvakban, kőrakásokban, ritkábban falrepedésekben, mohapárnákban, talajon fészkelő madarak elhagyott fészkeiben is megtelepednek.)

Az anya a tavasz első melegebb napjaiban bújik elő, és néhány táplálkozással töltött nap után fészeképítéshez alkalmas helyet keres. Amint megtalálta a megfelelő helyszínt, virágporból és nektárból kis kupacot épít, és ezen neveli ki első 6-10 petéjét. Ezekből kelnek ki az első dolgozók, amik azonnal hozzá is látnak a fészek tatarozásához, illetve a raktározáshoz.

„A poszméhek fészke jelentősen eltér a háziméh jól ismert, szabályos hatszögletű sejtekből álló viaszlépjeitől. A fészek viasszal bevont talapzatán rendezetlenül, már-már rendetlenül állnak a szabálytalan, hordó alakú viaszsejtek. A sejtek egy részében a behordott virágporon és nektáron csoportosan fejlődnek a lárvák, míg mások tároló, raktározó funkciót látnak el. A fészek oldalfalait és tetejét is viasszal vonják be, falait gyantával, növényi rostokkal is megerősítik” – mondja Mátrai.

Nyár közepére kikel az első ivaros nemzedék, a dolgozók és az anya által rakott petékből hímek, míg az anya által rakott petékből nőstények fejlődnek ki. A nászrepülést közvetlenül a párzás követi, aztán a hímek elpusztulnak, a család már nem fogadja vissza őket a fészekbe. A megtermékenyített nőstények feltöltik tápanyagtartalékaikat, nyár végén kirepülnek, és megfelelő telelőhelyet keresnek maguknak. Őszre az öregedő anyát elűzik a fészekből, később a hűvösödő időjárás és az őszi táplálékhiány a kolónia maradék egyedeit is elpusztítja. A telet csak a fiatal, megtermékenyített nőstények élik túl.

Szűkül az élettér

„A poszméheket veszélyeztető tényezők közül, ahogyan a legtöbb vadon élő állatfaj esetében, leggyakrabban a megfelelő élőhelyek eltűnését szokták emlegetni. A poszméheknek tavasztól nyár végéig folyamatos méhlegelőre van szükségük, ezek azonban az intenzív művelésű agrárterületeken nem állnak rendelkezésükre, hiszen ezeken a virágos növények ugyan nagy mennyiségben, de csak időszakosan nyújtanak táplálékot. Egyre kevesebb az olyan mezsgye, árokszél vagy parlagföld is, ahol a fészek 3-4 kilométeres körzetét is berepülő poszméhek az egész szezonban találnak táplálékot. Szintén komoly problémát okoz a megmaradt élőhelyek feldarabolódása, hiszen az így kialakuló területek között nincs összeköttetés, és a túlságosan kicsi élőhelyfoltok nem tudnak életképes populációkat fenntartani” – magyarázza Mátrai Flóra.

Ráadásul az új típusú rovarirtók, az úgynevezett inszekticidek használata is jelentősen megtizedelheti az állományokat.

„Az új szerek kockázatbecslése megtörténik, de jelenleg még csak a háziméhekre való tesztelésükre vannak kötelezettségek. Nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre arról, hogy a vadon élő méhfajokra milyen hatással vannak ezek a vegyszerek. A háziméh-mérgezésekről viszonylag gyorsan és könnyen értesülünk, azonban a poszméhek rejtett kolóniáinál ezek nem vehetők ilyen könnyen észre” – így Mátrai, aki a témát évtizedek óta kutató tanszékvezetője tanácsára jutott arra, hogy a rejtett életmód tanulmányozását új, a lehető legkisebb zavarással és károkozással járó módszerrel oldja meg.

Kutyadolog

A Vadvédelmi Világszövetség kézikönyvének legutóbbi kiadása szerint 1990-ben Alaszkában egy veszélyeztetett kanadailúd-kolóniát border collie-k segítségével telepítettek át egy ragadozómentes szigetre.

A kutyák sikeresen tudták a befogóhálókba terelni a madarakat, sőt az esetleges sérüléseket is el lehetett kerülni ezzel a módszerrel, pedig korábban mind az emberek, mind a madarak gyakran szereztek sérülést.

„A collie-knak szigorúan tilos ráfogniuk a terelt állatra, szemben például a magyar pulival vagy mudival, amelyek a harapást is bevethetik végső esetben. A skót hegyvidéken azonban nem volt megengedhető, hogy a nyáj bármely tagja megsérüljön, mert az biztos pusztuláshoz vezetett volna” – magyarázza Mátrai Flóra.

A kutyás keresés több évtizede része a természetvédelmi eszköztárnak. Elsősorban a hatékonysága miatt. (A University of Washington konzervációbiológiai központja például kifejezetten preferálja a kutyák természetvédelmi alkalmazását.) David Dahlrgen amerikai zoológus és munkatársai 2010-ben az ürömfajd (Centrocerus urophasianus) populációjának vizsgálatakor jutottak arra, hogy ha a kutya megtalálja a fészket vagy a fészekhez tartozó tojót, akkor a közelében tartózkodó fiókákat is, ráadásul így a madaraknál sokszor fészekelhagyást kiváltó emberi zavaró tényező is kizárható.

Tananyag: poszméhkeresés

„A kiképzési folyamat a szaganyag megismertetésével kezdődött. Mintának a mesterséges poszméhkaptárból nyert, emberi orral is érezhetően karakteres szagú fészekanyagot használtunk. Ezt egy kiszurkált kindertojásba helyeztük, a kutyának ezt kellett megszagolnia. Minden rászagolásnál jutalmat kapott. Aztán teszteltük.

Először két, külső kinézetre egyforma műanyag tojás közül kellett kiválasztania azt, amelyikben eldugtuk a szagmintát. Utána sok egyformánál kellett ugyanígy eljárnia. Erre azért volt szükség, hogy tudjuk, a kutya nem a tojás szagát tanulta meg, hanem a fészekanyagét” – vázolja a menetet Mátrai. Mint mondja, a keresési folyamatot Borcsával igazán könnyű volt kivitelezni, mivel ő a tökéletes apport kutya, imádja a labdát, bármikor megtalálja, és mindig visszahozza.

Ez a feladat a kutya számára nem jelent különösebb nehézséget, hiszen ők ezt játéknak tekintik, és egy igazi labdabolond fáradhatatlanul végzi el újra és újra.

Ezután a találat jelzését kellett megtanítani. „A jelzésnek jól láthatónak és egyértelműnek kellett lennie, és elég stabilnak ahhoz, hogy a kutya nehezen tudjon kizökkenni belőle. Hiszen elképzelhető, hogy a megtalálás után akár fél, egy percig is ott kell maradnia, mire a felvezető beéri. Első körben úgy gondoltuk, hogy az ülés lesz a megfelelő jelzés.” A terepen derült csak ki, hogy a fészek bejárata melletti lefekvés megfelelőbb, és erre Borcsa jött rá. Volt ugyanis, hogy a szél elvitte a felvett szagot, a kutya elbizonytalanodva leült, aztán tovább keresett, mindaddig amíg megtalálta a járatot, és már a dolgában biztosan lefeküdt. „Ez sokkal stabilabb jelzés volt, ezért elfogadtam, és innentől ezt a jelzést követeltem.”

Mátrai Flóra csak a tavalyi virágzási szezon végén, akkor is csupán három alkalommal tudta tesztelni valódi terepkörülmények között is a kiképzés során a szagmintákat tízből tízszer megtaláló Borcsát.

A Szent István Egyetem egykori tangazdasága, Babatpuszta volt az első, a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó Kolon-tó környéke a másik két bevetés helyszíne. A bejárt terület feltérképezése végett Borcsa GPS-jeladóval ellátott hámot kapott. Az első akciója sikerre vezetett, egy már elhagyott fészket fedezett fel egy ürgejáratokkal teletűzdelt homokdombban. A Kolon-tavon zajló második alkalom nem járt sikerrel, viszont a harmadik – eleddig utolsó – kerestetést siker koronázta. Méghozzá így:

„A legtöbb, hazánkban eddig fellelt fészket emberek találták meg, többnyire a véletlennek köszönhetően. Azonban ténylegesen eddig nem nagyon mérték fel az állományokat”

– mondja Mátrai Flóra, aki szerint a kutyával történő módszeres kerestetés egy jó és eredményes lehetőséget kínál. Ráadásul ő csak két saját – mint írtuk, terápiás asszisztensként dolgozó – kutyája közül választhatta ki a legjobbat. Az Ipoly névre hallgató, de szintén szuka border collie-ját nem igazán izgatta a dongóvadászat. A szakdolgozati prezentációjával a 2017-2018-as Országos Tudományos Diákköri Konferenciára is bejutott kutyakiképző-terapeuta szerint érdemesebb volna a szimatuk miatt is tenyésztett fajtákkal is kipróbálni a természet efféle védelmét.

Forrás: Qubit.hu