Back to top

No pasa nada!

Spanyolországban van valami, ami az emberbe költözik, valami megmagyarázhatatlan varázslat, nyugalom és béke. A néhány alkalommal – melyek közül az egyik közel egy évig tartott –, amikor beléptem ebbe a világba, valahogy mindig leszállt a teher, feledésbe merült a hajtás, a stressz, és átértékeltem, mi az, ami az életben igazán fontos.

A „no pasa nada” kifejezés, amit Dél-Spanyolországban sokat mondogatnak – és annyit tesz magyarul, hogy „nem lesz gond, nyugi van” –, mindenkit egy csapásra elragad. Számos, a munkájában sikeres, de valahol kiégett nyugat-európai üzletember hagy maga mögött csapot-papot, és költözik a Costa del Solra, vagy éppen Tarifára szörfözni, sziklát mászni, biciklizni, vagy, hogy témánál maradjunk, lovagolni. A fényűzést cserélik le egy teljesen puritán, egyszerű életre.

Spanyolországról még valami az eszünkbe jut. A lovak. A csodálatos spanyol lovak, a lovas kultúra, ami a mai napig meghatározó a spanyol nemzeti identitásban. A lovas kultúra bölcsője, hiszen itt tették le mindennemű idomítólovaglás alapjait, beleértve a westernlovaglásét is. Itt egy Feria (nálunk a búcsút tudnám ehhez hasonlítani) alkalmával felvonul a város összes lova, lovasaival. Könny szökik az ember szemébe, amikor az 5-6 éves kisfiú csípőre tett kézzel peckesen és magabiztosan irányítja lovát. Ahogyan édesapjával, nagypapájával együtt, büszkén lovagolnak végig a zarándokúton, az nem mindennapi.

Valahol ez légkör, a spanyol lovak szeretete, és a dél-spanyolországi Tarifa egyedülállóan rabul ejtő miliője marasztalta itt a holland nemzetiségű lányt, Klaartje Muijsert (nyitóképünkön) 13 évvel ezelőtt, amikor pár napra érkezett nyaralni 27 évesen. Az egyik tengerparti lovardában üresedés volt, és nem gondolkozott rajta sokat, hogy a nyaralását meghosszabbítsa-e. Azóta is ott él, és esze ágában sincsen hazaköltözni Hollandiába. Ha az életébe egy picit is belekóstolunk, megértjük, miért.

Nyolc éve már, hogy úgy alakult, meg tudta venni a Hurricane Hotelhez tartozó istállót, a Hurricane Hípicát. Akkor már ott volt Anubis, a herélt spanyol ló, Flamenca, a hispán arab kanca, és Apache, a gyerekek kedvence, a kis appaloosa herélt. Mind a hárman rutinos túralovakként szolgálták, és szolgálják a mai napig Klaartjét. Szegény Apachétól kellett csak az ősszel elbúcsúznia, aki 27 évesen sajnos elment. Anubis és Flamenca is ma már jócskán 20 éven felül járnak, de szerencsére ezt senki nem tudná megmondani róluk. Eleinte a három „öreg” mellé nyaranta a környékből bérelt lovakat, mint például Reyt, a nagy kedvencemet, a vaquero lovat, akivel nem akadt legyőzőm a parton, nyílt terepen. Akkor 20 éves volt, csupa izom, erő, és maximális munkakedv jellemezte. Azt kell mondjam, most öt évvel később (meg sem mertem kérdezni, hogy van, nehogy szomorú választ kapjak), amikor a „campón” láttam szabadon randalírozni öreg barátjával, nagyon megörültem, mert még annál is jobb formában találtam. Klaartje lova, Maravilla egy tisztavérű spanyol ló, akinek szíjalt a háta, tekintete és lépése mindig élénk. Ő az, aki vigyáz a többiekre, és akinek mindent egyben „kell” tartania. Elmondhatom, hogy Klaartje megtisztelt azzal, hogy vele is vezethettem túrákat, hiszen Maravilla az ő jobb keze, az első tiszt, ha lehet így fogalmazni, akit nem bíz rá bárkire. Maravilla bizalmi körébe bejuthattam én is, persze hallgattam rá, mert ő mindig jobban tudta az utat, mint én.

Havana és Orysha két, szintén tisztavérű spanyol szépség. Majdnem hat éve vette őket Klaartje, nem sokkal az előtt, hogy elkezdtem vele dolgozni. Fiatalok voltak, és szörnyű körülmények közül jöttek. Havana olyan túlnőtt patákkal érkezett, hogy szinte menni sem tudott, Orysha pedig borzasztóan kiszámíthatatlanul viselkedett. Mikor épp kipróbáláson volt a Hípicában, egy tereplovaglás alkalmával balesetet szenvedett, betörte a homlokát egy eukaliptuszfa, amikor szembetalálkozott néhány lóval és felágaskodott. Klaartje azonnal megvette, mert tudta, hogy ha tulajdonosához visszakerül, sorsa meg lesz pecsételve. Így együtt ápoltuk, tisztítottuk a sebét hónapokig, míg beforrt a homloka, és eltűnt az óriási lyuk. Később aztán kiderült, hogy a ló hasüregében van két heréje (amire esküdött az állatorvos, hogy eltávolította), és ez az oka az agresszív viselkedésének. Megműtötték, és azóta megbízható tagja a csapatnak.

Havana patáit szintén csak lassan tudták helyrehozni, nehéz előélete miatt nagyon félős volt, mivel addigi éveit egy sötét betonboxban töltötte (sajnos nem egyedi eset), de az embereknek mindig maximálisan szeretett volna megfelelni. Hatalmas szívű, hálás ló volt. Sajnos egy aortarepedésben két év után elment, de a boldogságot és a szabadságot meg tudta élni, mert Klaartje miután összeszoktatta a többiekkel, legelőn tartotta, mint minden lovát. Örülök, hogy találkozhattam vele, és sok nagyszerű élményünk lehetett együtt, fantasztikus ló volt.

Aztán jött Espartaco és Tarik, őket együtt vettük. Espartaco hétéves volt akkor. Egy sötét boxban, teljesen egyedül élt. Ki tudja mikor ültek rajta utoljára, de amikor kipróbáltam, egy rossz mozdulata nem volt. Az igazat megvallva, történhetett volna bármi, mindenképp elhoztuk volna, mert egyszerűen nem hagyhattuk ott. Espartaco pedig várta a csodát az életében, ami Klaartje volt. Nehézségek adódtak vele is, hiszen a többéves szobafogság nem múlt el nyomtalanul, de új gazdája megadta neki az időt, amire szüksége volt, másfél évig semmit nem csinált, csak élvezte a legelő adta szabadságot új barátaival. Öt év után újra ültem rajta, és már egy kiegyensúlyozott, boldog Espartaco volt. Sajnos nyári ekcémával küzd Moscával egyetemben, így a kezelések ellenére gyönyörű sörényét elvesztette. Tarik egy másik tengerparti istállóból jött. Egy kisebb termetű, gömbölyű kis golyó, aki, ha kedve van, a leggyengébb képességű kezdő lovast is elfuvarozza, amennyiben viszont lustább napja van, megáll, és vár – esetleg legel –, gondolván, majd visszafelé becsatlakozik a csapatba, addig ő lehetőség szerint nem mozdulna. Magabiztos lovassal ez természetesen meg sem fordul a fejében. Imádnivaló kis ló, nagyon emberközpontú és szeretetre méltó, a legelőn ő az első, aki dögönyözésért jelentkezik. 

„Az augusztus Tarifán maga a bolondokháza, ilyenkor érdemes korán reggel vagy este lovagolni, de az élmény nem ugyanaz, mint szezonon kívül végigvágtázni az üres parton”

Mosca sokáig csak kölcsönló volt, de szerencsére hanyag tulajdonosát sikerült meggyőzni, hogy adja el, így jó körülmények között élhet tovább, és a makacs nyári ekcémáját is kordában tartják. Nagyon erős, nagyobb termetű kanca, és az egyik legmegbízhatóbb tag.

Pacharan, a 13 éves mén nem olyan régen került a Hurricane Hípicába, mint túravezető ló. Ő is élvezheti a legelő adta szabadságot, és Gizmo, a kis shetlandi póni társaságát, aki a karámok között könnyedén átfér, így mindenkivel tud barátkozni. Gizmo nem egész egy nyarat volt hivatott szolgálni a gyerekeket, de hamar kiderült, hogy ez nagyon nem az ő műfaja, így azóta az ő feladata lett legelőre szoktatni az új lovakat, és számukra társaságot biztosítani.

A társaság legfiatalabb tagja Django, egy ötéves, kék szemű, caramello herélt, akit Klaartjéval együtt találtunk kiscsikóként 2012 őszén a „campón” anyjával, szörnyen lesoványodva. Sajnos gyakran előfordul, hogy az anyagi lehetőségeik ellenére is lovat akarnak tartani a helyiek, és élelem híján kiengedik őket, hogy keressenek maguknak táplálékot. Csakhogy a hosszú és teljesen csapadékmentes nyár nem biztosít megfelelő legelőket, így azokat a lovakat, amelyek hazatérve nem kapnak élelmet, az éhhalál fenyegeti. Django anyja sajnos áldozatul esett, túl késő volt már, amikor rájuk találtunk, és a tulajdonossal való egyezkedés sem ment könnyen, mivel kapva az alkalmon, hogy valaki igényt tartana a lovára, feltornázta annak árát is. Végül egy kisebb huzavona után Klaartje elszántsága győzött, sikerült kimenteni a kiscsikót, így ma már boldog, egészséges fiatal tagja a csapatnak. A belovaglását Klaartje nagyon óvatosan kezdi, fokozatosan készítve, félve a korai fizikai elmaradottság hozományaitól, így még csak nagyon az alapoknál tart, de kedves, és embercentrikus ló vált belőle.

A Hurricane Hípica egy napja úgy indul, hogy a már előző este gondosan kitakarított (kimosott) boxok friss szalmával várják az aznap soros túralovakat, hogy megérkezzenek a legelőről, ahol minden éjszakát együtt töltenek. Amint megérkeznek, megkapják a reggeli abrakot a boxban, akik pedig nem kerülnek sorra, azok a legelőn kapják a szénát és ott abrakolnak, illetve természetesen az itatóikat is megtöltik. A legelőről a lovakat a lustábbak (mint én) szőrén ülve, egyet pedig vezetve hoznak be, az agilisabbak pedig 2-3 lovat vezetve. Számomra már ez önmagában élmény volt, amikor Flamencán ülve vezettem Apachét, aki időnként lerántott, mert megállt legelni, tudomást sem véve rólam. A reggeli etetést mindenképpen megelőzi a lovak lábának lemosása és a kullancsok kiszedése – az enyhe idő miatt rengeteg a kullancs sajnos –, az etetés után pedig következik a lovak pucolása, majd a nyergelés, és indulhat az első túra.

Tavasszal és ősszel szoktak jönni a tapasztaltabb lovasok, akik akár hét napon át minden nap más és más, 4-5 órás túrákon vesznek részt. A túraútvonalak nagyon változatosak, és mindig közbeiktatnak a vezetők egy pikniket, vagy akár egy ebédet a helyi tradicionális El Rancho étteremben. Ilyenkor a lovak is csemegéznek és pihennek. Az „El Rancho-túra” Los Lancesen indul az Atlantióceán egyik egyedülálló, több kilométeres partján, majd átlovagolhatunk az óceánba torkolló Rio Jara folyón, ami dagály idején azt jelenti, hogy a lovaknak úszásra kell számítaniuk, nekünk pedig vizes lovaglónadrágra. Fellovagolhatunk La Pena hegyére, az oltalom alatt álló, fokozottan védett természeti területre, ahol láthatunk keselyűket, szabadon bóklászó marhákat, iberico malacokat és lovakat, valamint paratölgyeket. Az egyik kedvenc útvonalam a Punta Paloma-túra, ahol a Valdevaqueros nevű parton fellovagolhatunk a szaharai homokból szél által idehordott dűnékre, a dűnéken átlovagolva pedig egy gyönyörű, a nagyközönség elől rejtett kis homokos partra érünk. Ide minden alkalommal ellátogatok tarifai útjaim során, mert ebből a nyugalmas, csodálatos, eldugott kis öbölből láthatjuk Afrikát, és ha szerencsénk van, még delfineket is. A dűnetúra igen gyakran változik, a homokdűne gyors növekedésének és térnyerésének köszönhetően. Az a fenyőerdő, ahol öt éve lovagoltam, ma már ki sem látszik a homok alól. A Boloniába vezető túra a leghosszabb, ahol szintén vannak dűnék, csak kisebbek, mint Punta Palomán, ott is végig lehet lovagolni a gyönyörű parton a dűnékig.
A lovak a szabad tartás miatt nincsenek vasalva, így ha köves, kavicsos, vagy meredek úthoz érünk, kötelező leszállni, és addig sétálni a lovak mellett, amíg kellemesebb talajon folytathatják az utat. Klaartje mindig azt mondja, neki hosszú távon van szüksége a lovaira, így próbálja minden lehetséges módon megóvni őket a sérülésektől, rándulásoktól, vagy kellemetlenségektől.

A hosszú túra után etetés, út a legelőre, majd szieszta következik. A szieszta tavasszal és októbertől 1-2 óra, nyáron akár 4-5 óra is lehet, ilyenkor a lovak is szigorúan pihennek a melegre való tekintettel, még akkor is, ha Tarifán ritkán van kánikula az állandóan fújó szél miatt. 40 fok soha nem volt még eddigi ott-tartózkodásaim során, és a tengerparton soha nem volt kellemetlenül melegem. Mégis megkímélik a lovakat már a 30 foktól is. Emiatt az esti 1-1,5 órás tengerparti lovaglás akár este 9-kor is végződhet, de a naplementés tengerparti lovaglásnál nincs csodálatosabb, még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy este 11 vagy éjfél előtt biztosan nem érek haza, és nem jutok vacsorához – ami a helyieknek teljesen megszokott. Az esti lovaglás után ugyanis a lovakat legelőre kell vinni, ahova éjszakára szénát és vizet kell szállítani, majd a boxokat reggelre kitakarítani.

Nyáron, júliusban és augusztusban csak rövid lovaglásokat lehet foglalni, ami azt jelenti, hogy maximum 2 óra Los Lancesen, vagy La Penán. A rengeteg kite-szörföstől nagyon nehéz kellő távolságot tartani, így erős szél esetén biztosan a hegyi útvonalat kínálja fel a tulajdonos. A kite-okat a lovak megszokták, annak ellenére, hogy zajosak és színesek, viszont a kezdő vagy éppen tanuló szörfös nincsen, vagy nem tud tekintettel lenni a lovakra, a kite zsinórja pedig életveszélyes lehet.
Az augusztus Tarifán maga a bolondokháza, rengeteg sportolni vágyó turista látogat ide leginkább Németországból és Hollandiából, többnyire szörfözni érkeznek, vagy hegyet mászni. Ilyenkor érdemes korán reggel – ami Spanyolországban reggel 9 órát jelent – vagy este lovagolni, de az élmény nem ugyanaz, mint szezonon kívül végigvágtázni az üres parton. Az augusztus az egyetlen hónap, amikor a lovak is jobban igénybe vannak véve, és fásultabbakká válnak, de szeptemberben és októberben újra változatosabbak az útvonalak, novemberben pedig költözhetnek a téli legelőre, ami hatalmas, és itt pihenhetik ki a szezont 3-4 hónapon keresztül. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem lehet ilyenkor részt venni túrákon, de jóval kevesebb jut belőle, és a hosszabb túrákra csak tapasztaltabb lovasokat várnak. A téli legelő Klaartje háza mellett van, így folyamatos a felügyelet, és ő is élvezheti lovai társaságát.
Sok tengerparti turista-istálló nagyon gyenge körülmények között tartja megélhetésből lovait, nem figyelve azok állapotára, képességeire, kizsigerelve, lezsarolva azokat.

Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettem Klaartjét, ezt a maximalista nőt, aki mindent a lovainak rendelt alá az életében, pénzt, időt és fáradságot egyáltalán nem sajnálva. A már említett rutinból kiderül, hogy naponta legalább négyszer teszi meg a legelő és az istálló közti távolságot, ami nagyjából tíz perc gyalogút, csak azért, hogy a lovak ott pihenhessék ki magukat. Folyamatosan váltogatja őket, figyel a takarmányozásra, amelyik lova nyári ekcéma miatt ellátásra szorul, azt kezeli. A sót és a homokot szigorúan minden nap kimossa a lovak csüdjéből, és heti egyszer lenmagot főz, hogy a lovak emésztőcsatornáit megtisztítsa a lerakódott homoktól. Soha nem siklik el a részletek felett, mindig mindenben szigorú és következetes a lovai érdekében, akik a munkatársai, és akiknek a megélhetését köszönheti. Mindig nagy gonddal és érzékkel választja ki a megfelelő lovat a lovasok számára, minden esetben a lovak érdekeit szem előtt tartva. Espartacót például nem adja oda akárkinek, csak nyugodt, kiegyensúlyozott lovasnak, aki nem követel a lótól. Sajnos őt is feszítőzablával és seretával képezték, méghozzá valószínűleg nagyon durva kézzel, mert a zablán nem tud megtámaszkodni, ha valaki támaszkodást kér tőle, ideges lesz és előjön a menekülő énje. Kezdő lovassal is vígan elmegy, amennyiben nincsen zabla a szájában, és hosszú szárat hagynak neki. De minden egyes lovának megvan a maga egyénisége, így igyekszik ennek megfelelően választani a lovasokat is. Klaartje mellett dolgozik Antonio, egy fiatal spanyol férfi, aki hihetetlen türelmes és szeretetteljes a lovakkal.

Nem megy el egyikőjük mellett sem úgy, hogy ne simogatná meg, kedveskedne valamivel, vagy csak kérdezné meg: „Que pasa?” Antonión kívül pedig a forgalmasabb időszakokra minden évben jön 1-2 lány segíteni a túrák vezetésében, és az egyéb teendőkben. Ők zömmel Angliából, Németországból érkeznek, de ez változó. Jelentkezésre bárkinek lehetősége van, aki szeret és tud is lovakkal dolgozni, és vágyik egy kis utazásra. Én így ismertem meg Katharinát, a német lányt, akivel nagyon jó barátságot kötöttünk két hónap alatt, amíg velünk dolgozott, ő is máig szerelmese Tarifának, és még egy kóbor kutyával is gazdagodott.

Az idelátogató lovasok feledhetetlen élménnyel térhetnek haza, nyugodt szívvel merem ajánlani bárkinek, aki szeretne kizökkenni a hajtós hétköznapokból. Végiggaloppozni az Atlanti-óceán partján Afrika látképével, vagy sétálni a gyönyörű naplementében, amiből nincs két egyforma. Legutóbb novemberben utaztam Tarifára, a férjem lepett meg az úttal, hatalmas örömet szerzett vele. Ottlétünk során megint hatalmába kerített az az érzés, amit 2012 januárjában, első utazásomkor éreztem, amikor a külvilág megszűnik, meg tudom élni a pillanatot, és magamba szívni. Szavak nincsenek rá, csak a mosoly az arcomon. Az év, amit ott töltöttem, úgy telt el, hogy alig készítettem képeket, ami pedig más utazás során soha nem marad el. Nem készítettem, mert mindent át akartam élni, hogy legyen mire emlékezni. Megadatott, hogy ezt átéljem, és megvalósítsam minden lovas álmát: vágtázni a tengerparton – hab a tortán, hogy spanyol lóval.

 

 

Forrás: 
Pegazus
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Pegazus 2018/1 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Állattartó telep félmilliárd forintból

Sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnek a természetvédelmi területek, nemzeti parkok - jelentette ki az agrárminiszter kedden Makó-Rákoson.

Bodza is hozzájárulhat a vizslagének megőrzéséhez

Bodza, a két és fél éves magyar vizsla is tagja annak a programnak, amely a magyar kutyafajták génmegőrzését tűzte ki céljául. A projekt keretein belül a hazai nemzeti parkok igazgatóságai egy-egy magyar kutyafajtával kapcsolatos feladatot kaptak.

Zsinórban ötödször nagydíj: a juhtenyésztés élvonalában

A Vad Andrea-Barna Miklós házaspár története arra utal, nincs igaza a közmondásnak, ők „próféták lehettek a saját hazájukban”. Hódmezővásárhely melletti tanyájukban juhokat tenyésztenek, és az idén sorrendben ötödször nyerték el a gazdanapok Juhtenyésztési Nagydíját.

A szürkemarhának van jövője

A magyar szürkemarha sorsa a bizonyíték arra, hogy múltján és jelenén túl nagyon komoly jövő elé is néz - mondta Nagy István agrárminiszter a VI. Szürkemarha Fesztiválon szombaton Harsányban.

Döntős a magyar díjugrató csapat

A magyar csapat a második helyen végzett az eddigi legrangosabb hazai díjugrató viadal vasárnapi záró- egyúttal főszámában, a 200 ezer euró összdíjazású Nemzetek Díján.

Mit tegyünk, ha malacunkat „megüti a guta”?

Ebben az időszakban gyakori, hogy romlik a termelőképesség, szaporodásbiológiai zavarok jelentkezhetnek és nő az elhullások száma. A sertések alkatuknál fogva különösen érzékenyek a hőstresszre.

A világ szeme rajtunk van

A bábolnai CSI-n beszélgettem a verseny nemzetközi bírónőjével, az osztrák Inés Bejdllel, akiről kiderült, hogy magyar ősökkel rendelkezik. Gyerekkorától lovagol, sikeres fiatal lovas volt díjlovaglásban és díjugratásban is, díjugratóként Európa- és világbajnokságokon szerepelt eredményesen, tagja volt az osztrák díjugrató-válogatottnak.

A rókáknál lehet a háziasítás genetikájának kulcsa

A 20. század közepe táján Szibériában végeztek háziasítási kísérleteket ezüstrókákkal. Ennek eredményeképpen olyan állatok születtek, melyek viselkedése a kutyáékhoz hasonlít: keresik az ember társaságát, bújnak, nyüszítenek, akár egy golden retriver. Azonban eddig senki nem vizsgálta a rókákban lezajló genetikai változásokat.

Gyöngyös nyak, kedves hang

Hazánkban a rendszerváltásig a vadgalambkedvelőknek igen kevés faj állt rendelkezésére. Ezek közül egyik volt a nálunk is olykor-olykor felbukkanó gyöngyös nyakú gerle, melyeknek legtöbbjét a szerencsés madarászok a hajdani NSZK-ból vásárolták, de jellemzően csak egy-egy párt hoztak belőle, így vérfrissítés hiányában a faj rendre eltűnt a portákról.

Augusztus 18-án nyílik meg Szilvásváradon a lipicai lovasközpont

Augusztus 18-án nyílik meg Szilvásváradon a lipicai lovasközpont, ahol ezen a napon az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) szervezésében családi napot rendeznek