Back to top

„A fene egye meg!” - a farkasok helyzete a korábbi századokban

Nincs magyar ember akinek e „szelíd” káromkodás ne hagyta volna el az ajkát. A „fene” szót elsősorban a népi gyógyászatban, mint betegségelnevezést használták. Az viszont kevésbé ismert, hogy egészen a 1270-es évekig Magyarországon a „fene” alatt farkast értettek. A magyarságot, mint pásztorkodó, állattartó népet mindig erősen foglalkoztatta a farkas elleni védelem.

Röviden vegyük sorra, milyen módszerekkel irtották hazánk vadfaunájának őshonos tagját a korábbi századokban.

A farkas (Canis lupus) a mesékben álnok, gyűlöletes és alattomos ragadozóként jelenik meg. Alakja a keresztény legendáktól az irodalmi alkotásokig számtalan helyen előfordul, ami nem véletlen, ugyanis, sokáig a farkas volt Európában az egyik legelterjedtebb nagyragadozó. Egészen az újkorig a történelmi Magyarország szinte egész területén előfordult, de legnagyobb számban az ország északi és keleti részének, erdőségekben gazdag részein élt.

Rengeteg adat van az előfordulásáról. A magyarságot erősen foglalkoztatta a farkas elleni védekezés, ezért a nép képzeletében is nagy szerepet játszott. „Nincs hiány ragadozó farkasokban – írta Bél Mátyás a Magyarország népeinek élete 1730 körül című munkájában –, nem csak a hegyeket, a sík vidéket is kedveli, kivált ahol erdő van...Ha járható télen a mező, a farkasok a háziállatokban is tesznek kárt. Behatolnak a falvakba, udvarokba, s amit találnak, még a kutyákat is elragadják [...]Nyáron, mikor hozzá tudnak férni a legelő nyájakhoz, ezeknek vannak veszedelmére... Éjszaka a legelő lovakra leselkednek. Bizony nincs ország, ahol nagyobb kárt okoznak, mint Magyarországon.”

A falkába verődött ordasok kétségtelenül nagy veszélyt jelentettek a vadon élő és a házi állatokra egyaránt. Vérbeli ragadozóként a csülkös vadat részesíti előnyben, de a kisebb rágcsálók, madarak, sőt, növények is szerepelnek az étlapján.

A legkönnyebben és legnagyobb mennyiségben hozzáférhető zsákmányt választja. A kifejlett vaddisznót nem szívesen támadja meg, de a malacokból vámot szed. A farkas selejtez, mivel a legkönnyebben elejthető prédát választja. Előnyben részesíti a beteg, illetve gyengébb példányokat, ezáltal zsákmányállatai kondíciójának és egészségi állapotának javításában populáció szinten betöltött pozitív szerepe vitathatatlan. Ha legyengült, beteg egyedet nem talál, akkor az egészséges vaddal is elbánik.

Háziállatokban, nyájakban nagy pusztítást végzett, ezért irtása minden korban megengedett volt. Lenyúzott bőre bemutatása esetén tekintélyes összeget fizettek elejtőjének.

A 18. században Székelyföldön olyan sok volt a farkas, hogy a hatóságok farkasvermek ásását rendelték el.

A két öl (3,80 cm) széles és ugyanolyan mély verem fala fokozatosan felfelé szűkült. Gyakran kihegyezett karókat vertek az aljára, amelyek a verembe zuhanó farkast vagy más nagytestű állatokat – gyakran a háziállatokat is – felnyársalták. A vermeket lazán befedték ágakkal, levelekkel, majd óvatosan juhhúst tettek rá csaléteknek. A magyar Alföldön a farkasvermek közepéből egy hosszú oszlop állt ki, amelynek tetejére egy kosárban libát vagy kacsát kötöztek csalinak.

Mivel az ordasok bundája viszonylag nagy értéket képviselt, különböző „bundakímélő” csapdázási módokat is használtak az elejtésükre. Ilyen volt például a farkasbefogó vagy „farkaskert”.

Farkasbefogó-makett
Farkasbefogó-makett
Fotó: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Vadászati Gyűjtemény
Pák Dienes Vadászattudomány című, 1829-ben, Budán kiadott könyvében szemléletesen írja le a farkasvadászat különböző módjait, köztük a farkasbefogót is: „Farkast sövénykerítés közt fogni […] Hat vagy hét láb magasságú sövénnyel keríttes körül egy két öl általmérőü helyet, tégy abba eleven juhot, ludat, ruczát vagy malaczot, ezen ajtós kerítés körűl mintegy két lábnyi távolságban fonass más, de az előbbenihez hasonló vagy még nagyobb magasságú sövényt, alkalmaztass rá egy ajtót úgy, hogy az kívülről befelé könnyen nyíljon ugyan, azonban a rajta lévő kődarab nehézsége által maga magától bezáródjék.” Ahogy az idézetből is jól látszik, a két, egymással párhuzamosan kialakított kör alapú kerítés belsejében helyezték el az élő „csalit”, amelynek hangjára a farkas a két kerítés közé egy befelé nyíló ajtón át bejutott, s ezzel fogságba esett. A farkaskert a középkori Európa nagy részén használatban volt. Gaston III. Phoebus 1387-ből származó „Livre de la chasse” című munkájában hasonló farkaskertet ismertet. Magyarországon elsősorban Erdélyben és a Zempléni-hegységben használtak ilyet a farkasok elejtésére.

A csapdázás mellett, a középkor óta farkasra az egyik legeredményesebb vadászati mód a hajtóvadászat. Gyakran agarakkal is vadásztak farkasra. Az Alföldön lóhátról, drótkarikás ostorral is fogtak farkast.

A korábbi századokban, különösen kemény telek idején a farkasok gyakran feltűntek lakott helyeken is. A források szerint előfordult, hogy az éhségtől hajtva embereket is megtámadtak. Máriássy Ignác jegyezte fel, 1795 telén: „...az vad farkasok .... is éccakának idején a városban (Gyöngyös) sétáltak, két embert meg is szalajtottak... Györk helység mellett egészen egy Embert meg ettek, tsak egy lábszárát tsizmástul hagyták meg,, a Mátrában egy Embert s egy Gyermeket emésztettek meg...” A fallal, palánkkal elzárt vadaskertek, fácánosok sem voltak tőlük biztonságban. 1790-ben az Egri Püspökség kerecsendi fácános kertjében is tanyát vertek az ordasok. Az év folyamán 8 farkast ejtettek el itt a vadászok. Az 1850-es években a Bükk hegységben évente átlagosan 20 felnőtt farkast és 10 kölyköt hoztak terítékre. 1890-ben Varga István égő szalmacsóvákat dobálva tartotta távol az éhes ragadozókat a lovaitól, mikor szánját a Mátrában kisebb falka támadta meg.

A Duna-Ipoly Nemzeti Park Hiúz Ház blogján is találunk egy leírást, amiből kiderül, honnan származik az „Üvölt mint a fába szorult féreg!” kifejezés. Egy fiatal gyertyán tőrészét széthasították és egy pálcával szétveszítették, a résbe pedig egy darab húst tettek. A farkas (vagy akár hiúz) megpróbálta kipiszkálni a falatot, de közben az elmozduló pecek miatt a mancsát becsípte. A mérhetetlen fájdalmában üvöltő/vonyító farkas, vagyis féreg a fent említett szólás eredete.

Az „irtóhadjárat” és az ember természeti környezetet átalakító tevékenysége következtében a farkas élőhelye egyre fogyott, aminek a hatására a 20. század első évtizedére megritkult az állomány, egyre ritkábban fordult elő farkas az országosan évente összesített lőjegyzékekben.

Emberre való veszélyességét a mai napig erősen eltúlozzák. Valójában az embereknek jóval kevesebb okuk van félni az ordasoktól, mint fordítva.

Akár egymaga vadászik, akár falkában, akár éhes, akár nem, a farkas fél az embertől. Egyéni vadászaton nagyon ritkán kerül össze farkasokkal a vadász. A környező országok közül Szlovákia és Románia rendelkezik jelentős farkas állománnyal. A hazánkba visszatelepülő példányok Szlovákiából érkeztek. Magyarországon a jelenleg hatályos törvények értelmében fokozottan védett állatnak minősül. Jelenlétének haszna vagy kára továbbra is vita tárgyát képezi.

Sánta Ákos

muzeológus, Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár

Forrás: 
Magyar Mezőgazdaság
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Magyar Mezőgazdaság 2018/05 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Bambi a vadasparkban és a bábszínházban is

Igazán különleges esemény történt február elején a Budakeszi Vadasparkban: a Budapesti Bábszínház társulata a Bambi című előadása tiszteletére ellátogatott a Magyarországon őshonos és a Kárpát-medencébe betelepült állatokat bemutató vadasparkba, s örökbe fogadott egy fiatal őzsutát, „Borit”, hogy így is kifejezze odaadását az állatok iránt.

Csigás, neszes patások

Hazánk középhegységeinek ösvényeit járva némi szerencsével találkozhatunk a juhra emlékeztető muflonnal. Ahhoz azonban, hogy közelről megpillanthassuk őket, igencsak csöndben kell közlekednünk, ugyanis rendkívül éberek. Nem véletlenül mondja a népnyelv: a muflon neszes állat.

Miért mondjuk: „iszik, mint a gödény”?

A rózsás gödény mintegy másfél méteres testhosszával, hatalmas, jellegzetes csőrével lenyűgözi a madárbarátokat. Csőrét lényegében egy hatalmas halfogó eszköznek is tekinthetjük. Felső kávája kampós, míg az alsón egy terjedelmes, torokra is kiterjedő bőrzacskó található.

A világ legmagányosabb békája

Bolíviában él Rómeó, a Sehuencas-vízibéka (ejtsd: széjuenkássz), aki fajának utolsó élő példánya lehet. A tudósok versenyt futnak az idővel, hogy találhassanak neki egy nőstényt.

Elfogadás előtt a Mézjelentés

Március elsején szavazhat az Európai Parlament a Mézjelentésről, amely az Európában termelt, azon belül is a kiváló minőségű magyar mézet védené meg a hamisított importtól. Bár a dokumentum sarokpontja az álmézek elleni küzdelem, elfogadásának ennél sokkal szélesebb körű előnyei lehetnek, mondta Erdős Norbert, a Mézjelentést beterjesztő EP-képviselő Szombathelyen, sajtótájékoztatón.

A tűlevelűeket károsító rovarok pusztítója

A búbos cinege talán a legszebb hazai cinegefaj, a verébnél kisebb, hossza 11,5 cm. Hátrafelé hajló hegyes bóbitája alapján könnyű felismerni. A tojó és a fiatalok búbja valamivel rövidebb, mint a hímé, de ezt általában csak akkor látni, ha a két madár egymás közelében van. Leggyakrabban hallatott nagyon jellemző hangja pergő „gürrr”.

Városlakó vadállatok

Jóllehet, a városok elsősorban az emberek igényeit hivatottak kiszolgálni, azonban nem csupán számunkra biztosítanak ideális lakókörnyezetet. Míg nyugaton a vaddisznók borzolják a városlakók idegeit, a kecs­kemétieknek a nyestek okoznak álmatlan éjszakákat. Továbbá, amely fajtól leginkább ódzkodunk, annak egyedei szorulnak leginkább segítségünkre és toleranciánkra.

Hegyvidéki bagoly az Alföldön

Meglepő találkozásban volt része egy nagykörűi madarásznak a minap. Rimóczi Árpád egy uráli baglyot figyelt meg a Tisza-parti településen.

Madarászok, irány a kardoskúti puszta!

Az enyhe időnek köszönhetően rendkívül színes madárvilág figyelhető meg a Körös-Maros Nemzeti Parkhoz tartozó kardoskúti Fehér-tó térségében.

Szokatlan helyen bukkantak fel a darvak

Szokatlan helyen, Gyomaendrőd és Bucsa térségében ütöttek tanyát a darvak. A természetvédők szerint az enyhe tél hatására állomásozhatnak a példányok hosszabb ideig a Körös-Maros Nemzeti Park olyan tájain is, ahol más években ez nem fordul elő.