Röviden vegyük sorra, milyen módszerekkel irtották hazánk vadfaunájának őshonos tagját a korábbi századokban.
A farkas (Canis lupus) a mesékben álnok, gyűlöletes és alattomos ragadozóként jelenik meg. Alakja a keresztény legendáktól az irodalmi alkotásokig számtalan helyen előfordul, ami nem véletlen, ugyanis, sokáig a farkas volt Európában az egyik legelterjedtebb nagyragadozó. Egészen az újkorig a történelmi Magyarország szinte egész területén előfordult, de legnagyobb számban az ország északi és keleti részének, erdőségekben gazdag részein élt.
Rengeteg adat van az előfordulásáról. A magyarságot erősen foglalkoztatta a farkas elleni védekezés, ezért a nép képzeletében is nagy szerepet játszott. „Nincs hiány ragadozó farkasokban – írta Bél Mátyás a Magyarország népeinek élete 1730 körül című munkájában –, nem csak a hegyeket, a sík vidéket is kedveli, kivált ahol erdő van…Ha járható télen a mező, a farkasok a háziállatokban is tesznek kárt. Behatolnak a falvakba, udvarokba, s amit találnak, még a kutyákat is elragadják […]Nyáron, mikor hozzá tudnak férni a legelő nyájakhoz, ezeknek vannak veszedelmére… Éjszaka a legelő lovakra leselkednek. Bizony nincs ország, ahol nagyobb kárt okoznak, mint Magyarországon.”
A legkönnyebben és legnagyobb mennyiségben hozzáférhető zsákmányt választja. A kifejlett vaddisznót nem szívesen támadja meg, de a malacokból vámot szed. A farkas selejtez, mivel a legkönnyebben elejthető prédát választja. Előnyben részesíti a beteg, illetve gyengébb példányokat, ezáltal zsákmányállatai kondíciójának és egészségi állapotának javításában populáció szinten betöltött pozitív szerepe vitathatatlan. Ha legyengült, beteg egyedet nem talál, akkor az egészséges vaddal is elbánik.
Háziállatokban, nyájakban nagy pusztítást végzett, ezért irtása minden korban megengedett volt. Lenyúzott bőre bemutatása esetén tekintélyes összeget fizettek elejtőjének.
A két öl (3,80 cm) széles és ugyanolyan mély verem fala fokozatosan felfelé szűkült. Gyakran kihegyezett karókat vertek az aljára, amelyek a verembe zuhanó farkast vagy más nagytestű állatokat – gyakran a háziállatokat is – felnyársalták. A vermeket lazán befedték ágakkal, levelekkel, majd óvatosan juhhúst tettek rá csaléteknek. A magyar Alföldön a farkasvermek közepéből egy hosszú oszlop állt ki, amelynek tetejére egy kosárban libát vagy kacsát kötöztek csalinak.
Pák Dienes Vadászattudomány című, 1829-ben, Budán kiadott könyvében szemléletesen írja le a farkasvadászat különböző módjait, köztük a farkasbefogót is: „Farkast sövénykerítés közt fogni […] Hat vagy hét láb magasságú sövénnyel keríttes körül egy két öl általmérőü helyet, tégy abba eleven juhot, ludat, ruczát vagy malaczot, ezen ajtós kerítés körűl mintegy két lábnyi távolságban fonass más, de az előbbenihez hasonló vagy még nagyobb magasságú sövényt, alkalmaztass rá egy ajtót úgy, hogy az kívülről befelé könnyen nyíljon ugyan, azonban a rajta lévő kődarab nehézsége által maga magától bezáródjék.” Ahogy az idézetből is jól látszik, a két, egymással párhuzamosan kialakított kör alapú kerítés belsejében helyezték el az élő „csalit”, amelynek hangjára a farkas a két kerítés közé egy befelé nyíló ajtón át bejutott, s ezzel fogságba esett. A farkaskert a középkori Európa nagy részén használatban volt. Gaston III. Phoebus 1387-ből származó „Livre de la chasse” című munkájában hasonló farkaskertet ismertet. Magyarországon elsősorban Erdélyben és a Zempléni-hegységben használtak ilyet a farkasok elejtésére.
A korábbi századokban, különösen kemény telek idején a farkasok gyakran feltűntek lakott helyeken is. A források szerint előfordult, hogy az éhségtől hajtva embereket is megtámadtak. Máriássy Ignác jegyezte fel, 1795 telén: „…az vad farkasok …. is éccakának idején a városban (Gyöngyös) sétáltak, két embert meg is szalajtottak… Györk helység mellett egészen egy Embert meg ettek, tsak egy lábszárát tsizmástul hagyták meg,, a Mátrában egy Embert s egy Gyermeket emésztettek meg…” A fallal, palánkkal elzárt vadaskertek, fácánosok sem voltak tőlük biztonságban. 1790-ben az Egri Püspökség kerecsendi fácános kertjében is tanyát vertek az ordasok. Az év folyamán 8 farkast ejtettek el itt a vadászok. Az 1850-es években a Bükk hegységben évente átlagosan 20 felnőtt farkast és 10 kölyköt hoztak terítékre. 1890-ben Varga István égő szalmacsóvákat dobálva tartotta távol az éhes ragadozókat a lovaitól, mikor szánját a Mátrában kisebb falka támadta meg.
A Duna-Ipoly Nemzeti Park Hiúz Ház blogján is találunk egy leírást, amiből kiderül, honnan származik az „Üvölt mint a fába szorult féreg!” kifejezés. Egy fiatal gyertyán tőrészét széthasították és egy pálcával szétveszítették, a résbe pedig egy darab húst tettek. A farkas (vagy akár hiúz) megpróbálta kipiszkálni a falatot, de közben az elmozduló pecek miatt a mancsát becsípte. A mérhetetlen fájdalmában üvöltő/vonyító farkas, vagyis féreg a fent említett szólás eredete.
Az „irtóhadjárat” és az ember természeti környezetet átalakító tevékenysége következtében a farkas élőhelye egyre fogyott, aminek a hatására a 20. század első évtizedére megritkult az állomány, egyre ritkábban fordult elő farkas az országosan évente összesített lőjegyzékekben.
Akár egymaga vadászik, akár falkában, akár éhes, akár nem, a farkas fél az embertől. Egyéni vadászaton nagyon ritkán kerül össze farkasokkal a vadász. A környező országok közül Szlovákia és Románia rendelkezik jelentős farkas állománnyal. A hazánkba visszatelepülő példányok Szlovákiából érkeztek. Magyarországon a jelenleg hatályos törvények értelmében fokozottan védett állatnak minősül. Jelenlétének haszna vagy kára továbbra is vita tárgyát képezi.
Sánta Ákos
muzeológus, Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár