A fajta a XVIII. században már ismert volt Belgium területén, de mai alakját Angliában nyerte el, ahová az első példányok az 1870-es években kerültek. Amerikába 1888-ban importálták először, ahol „aranyárban” mérték ezeket a tapsifüleseket. Egy-egy jó tenyészbakért nem ritkán ezer dollárt is megadtak a fanatikus nyúlbarátok. Néhány év alatt azonban divatja leáldozott, s csak az I. világháborút követő ínséges időkben vált ismét keresetté, igaz ekkor szinte kizárólag húsnyúlként hasznosították. Hazánkban időről időre megjelentek a fajta képviselői, de szilárd állománya eleddig nem alakult ki. A fajta ma is az évszázados ragyogó rókavörös színben leginkább elterjedt.
Rendkívül élénk vérmérsékletű állatok, ezért férőhelyük alapterületének az óriásnyulakéval kell megegyeznie. Hosszú lábuk, kecses alkatuk miatt a házinyulak futóbajnokainak számítanak. Testtömegük 2,5-4,5 kilogramm közötti. Az anyaállatok 28-31 napos vemhesség után legtöbbször négy-hét utódot hoznak világra. Táplálásukra különös gondot kell fordítani, alaptakarmányukat a jó minőségű fűszéna képezi.
És miért nevezik nyulunkat vitásnak? Nos, a mezei nyúlhoz való különös hasonlósága az emberekben gyakran azt az érzetet kelti, hogy nem a többi házinyúlfajtához hasonlóan az üregi nyúltól, hanem a mezeitől származik. Ám mára a DNS-vizsgálatok is bebizonyították, hogy különös megjelenéséhez semmi köze a mezei nyúlnak. Nem vitás immár, hogy a belga vitás is az üregi nyúltól származik.
