Alkalmazását tekintve döntően legeltetett juhnyájak, kisebb részben pedig marhacsordák mellett találkozhatunk velük. Ugyanakkor a hegyi legelőkre, a kalibákhoz szezonálisan felköltözött családi gazdaságok vegyes állatállományát is őrzik, ahol általában már lovak, sertések és szárnyasok is találhatók. Elsődlegesen a vadállatok (medve, farkas) ellen használják őket, kevésbé az emberek távoltartására, ezt a kutyák viselkedése és szocializációja is szemléletesen alátámasztja.
Jól kontrolálhatóak a gazda részéről, indokolatlanul nem agresszívak, és a stabil, kiegyensúlyozott idegrendszer általános jellemzőjük. Falkában együttműködve mutatkozik meg igazán az erejük, amit a nagyragadozók által alkalmazott taktikák és erőfölény minden esetben meg is követel. Összességében tehát nem az egyes kutyák ereje és teljesítménye a mérvadó a védelem szempontjából, de példaként fontos a fiatalabb, még betanuló egyedek számára.
A hozzáértők általában egy-egy alomból több kölyköt is meghagynak az összeszokottság és a munkavégzés hatékonyságának növelésére. A nyájőrzők szerepe elsősorban a pásztorok figyelmeztetése és egy élő ütközőzóna létrehozása a potenciális veszélyforrás és a védendő állatállomány között. A farkasok elleni védelmükre nyakukba farkasláncot (fémből készült szöges nyakörvet) csatolnak gazdáik. Az eszköz magyar megnevezését mára a román gerdán szó szinte teljesen kiszorította a köznyelvből.
A cikk Puskás Ferencnek a Kistermelők Lapjának márciusi számában megjelent részletes írása alapján készült.