0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Húsz éve nem gyártanak cukrot

Két évtizede zárták be a selypi cukorgyárat, de az utolsó kampányt még karbantartás nélkül is megtartották. Akik azt gondolták, a hatvani üzem túlélési esélyeit javítja az ott felépített cukorsiló, csupán néhány évvel számították el ma­gukat.

Már 1997 is baljóslatú esztendő volt. Korábban évekig ment a nyűglődés, hogy ha a francia tulajdonos Hatvanban építi fel a cukorsilót, az a selypi üzem végét jelentheti, ezért egy erőtlen lobbikísérlettel megpróbálták a lehetetlent: kiharcolni, hogy mégis Selypre kerüljön a létesítmény – írta a heol.hu. Noha nagyon sok körülmény az utóbbi mellett szólt, ez a döntéshozókat nem érdekelte. A siló Hatvanba került; azt már csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy ez mindössze öt évnyi pluszt adott Selyphez képest az ottaniaknak.

„Reménykedtek, hogy négy-öt gyár megmarad”

A siló 1995-ös átadását követően maradt még néhány idénye a selypi gyárnak, igaz, ekkortájt már elmaradt egy feldolgozási kampány. Nagyon rosszul érintette ez a helybelieket, hiszen hasonló még 1956 nehéz őszén sem fordult elő. Némi reményt csupán az jelentett számukra, hogy 1996-ban – látszólag mintha mi sem történt volna – folytatódott az évszázada megszokott munka.

Itt időzzünk el rövid időre. A tárgyalt időszakot megelőző években jelentős események történtek a környék meghatározó üzemének az életében. Az 1980-as években olyan, nagy teljesítményű nyersgyári berendezéseket – egyebek közt mosógépet, diffúziót és répavágókat – szereltek fel Selypen, amelyek garantálták a nagyobb teljesítményt, s egyúttal a jövőt is rózsaszínre festették. Ekkor még mindenki optimista volt, miként 1990-ben is, a gyár fennállásának századik évfordulóján, amit nagy csinnadrattával ünnepeltek.

„1998 decemberében álltak le végleg”

A Selypi Cukorgyár Rt. alapításának tervét 1889. december 21-én Schossberger Henrik nyújtotta be a M. Királyi Kereskedelmi és Váltótörvényszékhez. A Schossberger család már 1884-ben foglalkozni kezdett a gyáralapítással, de a szükséges répamennyiséget akkor még nem sikerült biztosítani – részben az alig tíz kilométernyire szintén cukorgyárat létesítő hatvani Deutsch család ellenpropagandájának következtében –, s csak 1889-ben tudták a környék gazdáit meggyőzni a termelésről.

A gyár építése 1890-ben kezdődött a Lőrinci melletti Selyp pusztán, s ugyanebben az évben létesítették az itteni vasútállomást is. A vízellátást a közeli Zagyva folyó biztosította, ezt azonban Deutschék jogi úton próbálták ellehetetleníteni, ezért – noha a gyár 1890 őszén megkezdte a termelést – a végleges vízhasználati engedélyt csak 1902-ben adták ki. A gyár az első kampányban 3052 tonna, tíz év elteltével pedig már ötször ennyi cukrot állított elő, s ehhez 400 főt alkalmaztak, ami az akkori helyi viszonyok közepette irdatlanul magas foglalkoztatási lehetőséget biztosított.

A két gyár rivalizálása már a kezdetektől jellemző volt, s az államosítást követően sem változott a helyzet A selypiek mindig büszkék voltak arra, hogy – álláspontjuk szerint – jobb minőségű édesítőszert állítanak elő, mint a hatvani gyár, ezért természetesen azt sem nézték jó szemmel, amikor a két állami vállalatot 1971-ben Mátravidéki Cukorgyárak elnevezéssel – s mily felháborító: hatvani központtal – egyesítették. A versengés kimondva-kimondatlanul rányomta bélyegét a közös működésre, és az utolsó évek fennmaradásért folytatott küzdelme tovább fokozta az ellenérzéseket.

A baljóslatú 1997-es esztendő véget ért anélkül, hogy a selypi gyár bezárását kimondták volna, noha erre már – utólag visszatekintve – évek óta lehetett számítani. A rendszerváltozás időszakának környékén lezajlott privatizációról ekkor már senki nem gondolta, hogy megváltást hozhat. A hatvani, a selypi, a szerencsi és a szolnoki gyárakat a francia érdekeltségű – de a hírek szerint olasz pénzügyi háttérrel megtámogatott – cég, az Eridania Béghin-Say vásárolta meg.

Selypen mindössze hat esztendeig tartott ez a „házasság”, s a vég kezdetét groteszk közjáték „színesítette”, amelyről lapunkban 1998. január 3-án az alábbiak szerint tudósítottunk: „Con sentimento. Az olasz eredetű zenei kifejezés a művész tudomására hozni hivatott a szerző azon szándékát, miszerint alkotása érzéssel adandó elő.

Con sentimento jelentette be Guy Dupire, a Mátra Cukor Rt. elnöke is a selypi cukorgyár munkásgyűlésén a többségi tulajdonos francia Béghin-Say elképzeléseit arra vonatkozóan, hogy a közeljövőben tanulmánytervet készítenek a gazdaságosabb működés érdekében. A dolgozók ebből arra következtettek: immár hivatalosan is eldöntött tény a patinás üzem bezárása. Mégis, amikor a nagyfőnök a közös múlt felidézésekor elérzékenyülve megszakította mondanivalóját, többen tapsolni kezdtek. – Elment az eszetek? – förmedtek rögtön a tenyerüket összeverőkre a tényszerűbben gondolkodók. – A halálos ítéleteteknek örültök ennyire?”

Nem kellett sok idő hozzá, hogy a szentimentális jelenet által meghatódottak is rádöbbenjenek a helyzet súlyosságára. Felfogták, hogy gyáruk, amely túlélt két világháborút és több forradalmat – miközben hol orosz harckocsik, hol német ágyúk tűzviharában dohogtak a gépek – végveszélybe került.

Ma már legendásak Domonkosi Imre korábbi vezérigazgató szavai, aki még 1994-ben, nem sokkal azután, hogy az azt megelőző őszi kampány „kimaradt” Selypen, pánikot keltve a dolgozók körében – e sorok szerzőjének kijelentette:

Senkinek nem érdeke, hogy egy kétmilliárdos eszközértéket képviselő gyárat bezárjon. Épeszű ember nem tenne ilyet! – jegyezte meg nyomatékkal.

Szavait a korabeli politika nem erősítette, inkább a csendes háttérből figyelés volt a jellemző. Igaz, akadtak olyanok, akik még abban is bíztak, hogy a 37 százalékos tulajdonrésszel rendelkező Postabank esetleg blokkoló kisebbségként érvényesíti a helyi akaratot. Aki a pénzintézet későbbi történetét ismeri, ma már csak nevet ezen.

Az egykori gyári dolgozók 2015 tavaszán összejöttek, hogy nosztalgiázzanak egyet a selypi kultúrházban. Jelen volt Kovács András is, aki 1990 előtt főmérnök – és országgyűlési képviselő – volt, majd a Cukor Terméktanácsban alelnöki tisztet töltött be. Azt mondta: a korabeli politikai-gazdasági környezetben a privatizáció elkerülhetetlennek tűnt, ám abban reménykedtek, hogy legalább négy-öt hazai cukorgyár megmarad, köztük a selypi is. Nem így történt, annak ellenére sem, hogy utódja, Viszló Gyula idején olyan kiváló minőséget sikerült előállítani, amilyet Magyarországon azelőtt sohasem.

Húsz esztendeje, 1998 tavaszán a munkásokat más gyárakba irányították vagy szélnek eresztették, így a rendes évi karbantartás is elmaradt. Ennek ellenére ősszel egy rövid idényre még beindították a gépeket, ám decemberben végleg leálltak.

Forrás: heol.hu