A fogságból elszabadult példányokból kontinensükön először Angliában alakult ki stabil populáció a vadonban. Ez azzal is magyarázható, hogy a tehetős angolok engedhették meg csak kezdetben a fekete hattyúk tartását. Később, ahogy más nemzetek madártartóinak is elérhetővé vált a faj, úgy keletebbre és keletebbre kezdték el tartani. A legtöbbet valószínűleg Lengyelországban gondozták, ezzel is magyarázható, hogy mára Európában itt él ez a víziszárnyas legnagyobb számban a természetben.
Magyarországon soha nem volt igazán népszerű a fekete hattyúk tartása, így, bár időnként nálunk is megjelennek elvadult példányai, de bizonyítottan a magyar vadonban még nem jöttek világra feketehattyú-fiókák. Más kontinenseken is könnyen elvadul a fekete hattyú: jó példa erre Új-Zéland, ahol mára több százezres állománya teszi tönkre a növényzetet, s szorítja ki az ott élő más madarakat.
Természetesen az állattartókon múlik, hogy a fogságban nálunk is élő fekete hattyúk ne veszélyeztessék a környezetet. Legjobb, ha a kikelt fiókák szárnyát állatorvossal csonkoltatják, így azok nem tudnak elrepülni, elszökni. Lehet zárt volierben is tartani őket, de ez a megoldás felettébb költséges.
A faj fűtött helyet nem igényel: egy 45-50 négyzetméteres kifutóban, ahol legalább 4 négyzetméternyi vízfelület áll rendelkezésre, már szaporíthatjuk is. Fontos, hogy a víz mélysége legalább fél méteres legyen, ugyanis e madarak vízben párzanak, s ennél sekélyebb vízben a gúnár nem tudja párját megtermékenyíteni. A tojó 3-5 tojását évente egy alkalommal, tavasszal rakja, s 35-45 napig felváltva üli párjával. A szürke tollazatú apróságokat szüleik ádázul védelmezik, még gondozóiktól is.