Szalamandrák és gőték

A szalamandrák és a gőték alkotják a farkos kétéltűek rendjét: hosszú, megnyúlt testük, két pár hasonló formájú végtagjuk, hosszú farkuk révén könnyen megkülönböztethetők a farkatlan kétéltűektől, azaz a békáktól. Az utóbbi évtizedekben a genetikai vizsgálatok tökéletesedésével lett nyilvánvaló, hogy több fajuk él hazánkban, mint amennyiről korábban tudtunk.

A tarajos gőte alfajainak hitt példányokat ma már külön fajokba sorolják, így nálunk a közönséges tarajosgőte, a dunai és az alpesi tarajosgőte honos. Emellett él még hazánkban alpesi és pettyes gőte is. Szalamandrából viszont csak egy faj, a foltos szalamandra él hazánkban. Ez utóbbi szép számmal fordul elő az Északi-középhegységben, a Kőszegi- és a Soproni-hegységben, valamint az Őrségben.

Vándorló foltok

A foltos szalamandra leginkább a hegy- és dombvidékek nyirkos területeinek, lombos erdeinek lakója. Bár meglehetősen rossz úszó, kedveli a patakok közelségét, mert a víz elengedhetetlen a szaporodásához.

Nálunk ugyanis a nőstény kopoltyús lárvákat szül, amelyek nyolc hónapig fejlődnek az anyaállat testében, majd általában márciusban és áprilisban a vízben jönnek világra. A faj egyes, tőlünk délebbre élő populációinál ugyanakkor a teljes fejlődés az anyaállat testében zajlik le, és a megszülető apró állatok már tüdővel lélegeznek. De ismeretesek peterakó állományok is.

Kétségkívül Európa egyik legizgalmasabb gerinceséről van szó, mely különböző szaporodási stratégiájának is köszönheti, hogy kontinensünkön kívül Észak-Afrikában és Ázsia nagy részén is elterjedt.

Foltjainak színe, alakja igencsak változatos, de ritkán előfordulnak teljesen sárga, illetve teljesen fekete, folt nélküli egyedek is. A magyar állományban legtöbbjük fekete alapon sárga foltos, de 5 százalékuk narancsvörös mintázatú. Érdekességük, hogy az évek során változhat a foltozottság is, a foltok eltűnhetnek, új helyen jelenhetnek meg. Hogy a pigmentek vándorlását mi okozhatja, ma még pontosan nem tudjuk.

Kopoltyús lárvák

Feltűnő színezetével hamar felhívja magára a figyelmet, hiszen kiadós esőzések után nappal is szívesen mozog, különösen patakok környékén, mégis csak ritkán válik ragadozók áldozatává, mert

A ragadozó hüllők vagy más kétéltűek könnyen el is pusztulhatnak tőle. A túránk során feltűnő szalamandrához semmiképp se nyúljunk, ha véletlenül mégis hozzáérünk, alaposan mossunk kezet. A szembe kerülő mirigyváladék kellemetlen gyulladást okozhat.

A szalamandra nőstény általában 30-40 lárvát hoz világra. Ezek mintegy 2,5-3 centiméter hosszúak, és külső kopoltyúval lélegeznek. A tüdő csak négy-öt hónap után kezd működni, akkor aztán elhagyják a vizet. A foltos szalamandra négyéves korára válik ivaréretté, s a természetben is gyakorta előfordulnak a 20-25 éves egyedei.

Kisebb-nagyobb taraj

Amíg eső után nappal is láthatunk foltos szalamandrát, ha az élőhelyén kirándulunk, a gőtéket csak nagy szerencsével pillanthatjuk meg. Leginkább a szúnyogirtás miatt, állományuk különösen a települések környékén vészesen megfogyatkozott, pedig egy emberöltővel ezelőtt még gyakran föltűntek a vízelvezető csatornákban, árkokban – különösen tavasszal. Legkönnyebb akkor megfigyelni őket, amikor feljönnek a víz felszínére levegőt venni.

A gőték már kora tavasszal megindulnak a szaporodó helyek felé, a telelésből korábban útra kelő hímek ott várják be a később érkező nőstényeket. Nemcsak a tarajosak, hanem a többi hazai gőtefaj hímjei is növesztenek kisebb-nagyobb tarajt a párzási időszakra.

Olyankor mindkét nem testfelépítése némileg megváltozik: nyurgábbá válnak, s inkább a nyálkát termelő mirigyeik dolgoznak, hiszen főként arra van szükségük a vízben. A szaporodási időszak után viszont, amikor jobbára a szárazföldön mozognak, a méregmirigyek működése lesz jellemzőbb.

A szárazon ugyanis a gőték közel sem olyan ügyesek és mozgékonyak, mint a vízben – miközben a fűben, avaron nehézkesen haladnak, könnyen válhatnak ragadozók áldozataivá. A vízben halak és siklók, a szárazon pedig általában madarak, apróbb emlősök pusztítják őket.

Lerakott petéikből néhány hét alatt kikelő apró lárvák először a fej két oldalán lévő, úgynevezett kapaszkodószervükkel rögzítik magukat a növények leveleire. Ott csüngenek egészen addig, míg a mellső lábak meg nem jelennek. Attól fogva egyre gyakrabban úsznak fel a víz felszínére, hogy levegőt vegyenek a lassan működésbe lépő tüdejükbe. Nálunk általában őszre fejlődnek ki a kis gőték, és két-három éves korukra válnak ivaréretté. Átlagéletkoruk mindössze három év, de tíz-tizenkét évig is élhetnek.