0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Télen is tevékeny méhek Skóciában

Múlt év januárjában Ann Chilcott skót méhész kinézett a nappalija ablakán és meglepetten tapasztalta, hogy méhei vizet szívogatnak az általa kihelyezett itatóból. A mohával és kövekkel kirakott edényt a dolgozók már korábban is látogatták, csakhogy a megfigyelés idején odakint meglepően alacsony, 5 °C alatti hőmérséklet uralkodott.

A furcsa jelenséget megosztotta Tom Sheeley-vel, a Cornell Egyetem professzorával, akivel közösen kidolgoztak egy tervet a méhek viselkedésének tanulmányozására. Az volt a céljuk, hogy meghatározzák azt a legalacsonyabb hőmérsékleti értéket, ami alatt a dolgozók már nem repülnek ki vizet gyűjteni. Eredményeiket összevetették a korábban Németországban, Münchenben végzett kutatásokkal, figyelembe véve azt, hogy a német terület az általuk vizsgálttól (Skót-felföld, Piperhill) jóval délebbre helyezkedik el.

Vállalták a hideget

A külső hőmérséklet pontos meghatározásához 0,1 °C-os pontossággal mérő elektromos hőmérőt használtak. A vízforrást úgy helyezték el, hogy az mindig árnyékban legyen, így a méheket nem melegíthette fel a napsugárzás, miközben vizet szívogattak. Az itatót naponta ellenőrizték január közepétől február végéig, kivéve azokat a napokat, amikor az eső vagy a hó megakadályozta a kijáró méheket abban, hogy elhagyják a kaptáraikat. Az itató mellett a levegő hőmérsékletét, valamint az azt látogató méhek számát minden nap 9-16 óra között 15 percenként jegyezték fel.

Megfigyeléseik szerint a legtöbb méh abból a három családból érkezett, amelyek az itatótól 15 méteren belüli távolságban helyezkedtek el.

Ezen családok egyikéből 46 egyedet begyűjtöttek, melyeken morfológiai vizsgálatokat végeztek. Eszerint a minta 30%-ban az európai mézelő méh (Apis mellifera mellifera), 70%-ban pedig az olasz (Apis mellifera ligustica) és a krajnai méh (Apis mellifera carnica) fajtabélyegeit mutatta. Mind a három család azonos keretméreten (brit nemzeti keretméret) és két fiókon telelt. Ezek a családok januárban már gyűjtötték egyes bükkönyfélék, februárban pedig a sáfrányfélék virágporát. Ebből a kutatók arra következtettek, hogy a méhcsaládok fiasítást gondoztak vizsgálataik idején. Mivel a méhek még nem találhattak nektárforrást, valószínűleg szükséghelyzetből gyűjtötték a vizet, hogy a dajkaméhek garatmirigyük segítségével fehérjében gazdag táplálékot tudjanak előállítani az álcáknak. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy a kirepülő dolgozók vállalták a kaptáron kívüli hideget.

Meglepték a kutatókat

A vizsgálati módszer megválasztásakor Lindauer (1951) kísérletét vették alapul. A német etológus 1951. április 5-én egy erős méhcsaládot szállított müncheni házához, ahol tudta, hogy a környéken természetes vízforrás nem található. Ezután a kaptártól 4 méterre egy mesterséges itatót helyezett ki. Amikor a méhek a következő napon elkezdték látogatni az itatót, festékkel megjelölte őket, mely alapján tudta, hogy összesen hány méh kereste fel a vízforrást. Megfigyelte, hogy amikor a levegő hőmérséklete 9 °C-ra, vagy annál magasabbra emelkedett, akkor a méhek nagyobb számban látogatták az itatót. 7 °C alatt azonban egyetlenegy sem hagyta el a kaptárt, annak ellenére, hogy a család fiasítást nevelt, tehát szüksége volt a vízre az álcák táplálékának előállításához.

Azt is feljegyezte, hogy 9° C alatt néhány dolgozó megdermedt az itatónál, nem tudott hazarepülni, tehát neki kellett „hazavinnie” őket a kaptárba.

Habár Lindauer nem határozta meg a méhcsalád fajtáját, valószínűleg krajnai méheket vizsgált, hiszen ez honos Németország déli területein. Az általános nézet az, hogy a méhek csak melegebb időben (10-15°C) hagyják el a kaptárt, és a korábbi kutatások is azt mutatták, hogy a méhek 9 °C alatt nem repülnek ki (Lindauer M., 1954, 1955). Nem csoda tehát, hogy a megfigyelések során kapott eredmények a kutatókat is meglepték. Január 16. és február 27. között összesen 22 nap látogatták a méhek az itatót. 4,2 °C volt a leghidegebb hőmérséklet, amikor a dolgozók még aktívak voltak. Azon az 5 napon, amikor az eső vagy a hó miatt a vízgyűjtő méhek nem repültek ki (táblázat lent), legmagasabb hőmérsékletként 4,0 °C-ot mértek. Tehát a dolgozók csak akkor hagyták el a kaptárt, ha a hőmérséklet meghaladta a 4,0 °C-ot.

Dátum  Maximum hőmérséklet (°C)  Legmagasabb  méhlétszám Időjárás az itatónál
2017. január 21. 4 0 részben napos
2017. január 22. -2 0 felhős
2017. január 29. 3 0 napos
2017. január 30. 4 0 felhős
2017. február 21.  3,7 7 felhős

Magas torhőmérséklettel

Lindauer vízgyűjtésre vonatkozó 9 °C-os határértékű eredménye összhangban van azokkal a korábbi tanulmányokkal, amelyek a méhek repülés közbeni hőszabályozásával foglalkoznak (Heinrich, 1993). Ezek szerint a tor belső hőmérsékletének (ahol a repülőizmok elhelyezkednek) legalább 25 °C-osnak kell lennie ahhoz, hogy a méh a szárnyaival azt a frekvenciát tudja létrehozni, amivel repülni képes. Azonban a dolgozó méh egy hosszabb ideig tartó repülés során nem tudja a tora hőmérsékletét a levegő hőmérsékleténél több mint 15 °C-kal magasabban tartani. Ez magyarázza azt, hogy a méhek ritkán repülnek ki 10 °C alatti hőmérsékleten (Lundie 1925, Heinrich 1979).

Akkor mégis hogyan képesek a Skóciában megfigyelt méhek vizet gyűjteni 4 °C körüli hőmérsékleten, fenntartva a repüléshez szükséges 25 °C-os testhőmérsékletet?

A megoldás egy 2010-ben megjelent tanulmányban rejlik. Kovac és munkatársai infravörös kamerával mérték a tor hőmérsékletét, miközben a méhek a kaptáraiktól 3-10 méterre lévő itatóból ittak. Megfigyelték, hogy a vízgyűjtők ivás közben „aktiválták” a szárnyizmaikat, hogy ezáltal a tor izmait folyamatosan 35 °C körüli hőmérsékleten tudják tartani. Azt is megállapították, hogy a dolgozók ezt a magas testhőmérsékletet széles hőmérsékleti tartományban, 3-30 °C-os külső hőmérsékleten is képesek fenntartani.

Kovac és munkatársai (2010) szerint a vízgyűjtők azért tartják ilyen magasan a toruk hőmérsékletét, hogy a fejükben lévő garatpumpa (cibarium) megfelelő hatékonysággal működjön, ezáltal legkevesebbre csökkentve a vízfelvételi időt az alacsony léghőmérsékleten. Hideg napokon is Chilcott és Seeley arra a következtetésre jutottak, hogy a méhek számára ez a módszer teszi lehetővé Skóciában azt, hogy felvegyék a vizet, majd hazarepüljenek a kaptárokba a nagyon hideg napokon is. A dolgozó méhek feltehetően 35 °C feletti testhőmérséklettel indulnak útnak, így képesek teljesíteni a rövid távot a víz és a kaptár között, mielőtt toruk hőmérséklete a kritikus, 25 °C-os hőmérséklet alá csökkenne. Erre képesek akkor is, ha a külső hőmérséklet csak 5 °C körüli. A németországi és skót megfigyelésekből adódó eltérések a különböző földrajzi területeken élő méhek hőtoleranciájára vezethetők vissza. Míg Münchenben a dolgozók 9 °C alatt hagyták abba a gyűjtést, addig Skóciában ezt csak 4 °C alatt tették meg. A kutatók úgy gondolják, hogy a Nagy-Britannia északi területein élő méhek jobban alkalmazkodtak az alacsonyabb külső hőmérséklethez, mint a Németország déli területein élő társaik.

Forrás: Ann Chilcott, Tom Seeley ABJ, 2018/1. p. 75-77. Ismertette: Donkó Kata Sára állattenyésztő mérnök, HáGK Méhészeti és Méhbiológiai Intézet

Forrás: Méhészet