0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Szalóki Ági: a belső csend hangjai

Szalóki Ági a Muzsikál az erdő rendezvénysorozat visszatérő vendége. Dalain átüt a szüntelen keresés, kísérletezés: a stílusok, műfajok játékos kóstolgatása ürügyén önmaga faggatása. Vallja, ha az ember belegabalyodik saját természetébe, segít a belső összhangot újrateremteni a minket körülvevő „nagy természet”.

Ágival Budán, a Városmajorban találkozunk, s feltűnik, hogy a törékeny, őzikeszerű jelenség oly otthonosan mozog a vén park mohos fái között, mintha saját közegébe lépne. „Itt lakom nem messze, a Marczibányi térnél, és mikor kutyám volt, gyakran sétáltunk erre” – meséli. Az is hamar kiderül, városi lány létére kiskorától szoros kapcsolatban él a természettel, hiszen a felmenőitől is ezt látta.

„Emlékszem, nagymamám sasadi kertjére, nagyon szerettem ott lenni. Gyönyörű rózsáit, gyöngyvirágait, hatalmas, virágzó kaktuszait az utcáról is megcsodálták. Ültetett szőlőt, málnát, gyümölcsfákat. A cseresznyét érettségire készülve is a fáról ettem, a dióból pedig nagyi felejthetetlen Esterházy tortát sütött. Édesapjától, a Gellért cukrászától tanulta. A család a ’30-as évekig a régi Tabánban élt, amíg azt le nem bontották. Ma a Filozófusok kertje áll a házuk helyén. Előttük tágas mező, és széles dunai panoráma nyílt. Gyerekként ott játszott nagymama. Nem is volt kérdés, hogy a mozgás a szabadban az élet természetes része. Még fiatalasszonyként is biciklizett, evezett, kézilabdázott. Édesapám is örökölte tőle, máig rendszeresen sportol, túrázik és minket is így nevelt az öcsémmel. Örömmel és büszkén másztuk vele a csúcsokat, még ha nyögtünk is közben, fölfelé kaptatva. Ez tett rá alkalmassá, hogy később az élet erőpróbáit kiálljam.” Abból pedig bőven jutott.

A Liszt Ferenc-díjas előadóművész, dalszerző 16 éves kora óta színpadon áll, végigénekelte a nagyvilágot Montrealtól Párizsig, New Yorktól Pekingig. Közben önmagával is meg kellett birkóznia.

„Nem vagyok rá büszke, de nehéz volt a kamaszkorom. Nekem fontos a biztonság, és ez a szüleim válásakor megingott. Akkortájt kezdtem el egyedül bolyongani a természetben. Előfordult, hogy reggel nem az iskola felé indultam, hanem a hármashatárhegyi vitorlázó repülőtérnek vettem az irányt. A Törökvész út tetejétől átvágva az erdőn ismerek minden ösvényt, fát, bokrot. Sokat jártam arra. Érdekes, az ember ösztönösen érzi: ha közelebb kell kerülnie önmagához, a saját természetéhez, akkor meghallja, hogy a nagy és erős természet magához hívja.”

Ági egyik dalát idézem, miszerint a szerelem „tavasszal kitakarít szép szavakkal”. Hasonlóképp az erdő – a maga természetes neszekkel teli – szép csöndjével kitakarítja a lelket.

„Pontosan! Ahogy a testünk is jelez belülről, ha meghalljuk belső üzeneteit, a belső hangjait.” Csak ha eltávolodunk a bensőnktől, akkor nem érezzük meg ezeket a jelzéseket. Abban sem tévedek, hogy épp ezért tartja fontosnak a jógát. Az is segíti az embert harmóniába kerülni magával. Ági újra rábólint, és továbbfűzi: „És az egyes vallásokban is ott van a segítség, hogy imádsággal, meditációval, kontemplációval próbáljunk befelé figyelni. A katolikus szertartás szövegét tudom idézni, hogy vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. Nehéz a gondjainkat nem a külvilágra hárítani, hanem befelé figyelve megtalálni, mit csinálhatunk másként, hol történt elakadás. A másik ősi ’találmány’ a mese, ami a jelképrendszerével, megoldásaival nyugtatja az embert évezredek óta. Egész életen át tud bennünket gyógyítani, nem véletlenül van meseterápia is. A meséket is természeti kincsnek tartom, az emberi természet kincsének.”

Kérdésemre, hogy érzékeny, meditatív emberként hogy fogadja a rengeteg élményt, amit a távoli utazások nyújtanak, meglepő a válasza: „Úgy érzem, kicsit telítődtem. Szinte mindig dolgozni utaztam, főleg nagyvárosokba, koncertek alkalmával. Egy-egy hosszabb munkával, utazással töltött időszak után boldoggá tud tenni, ha nem kell semmit csinálnom, egy helyben maradhatok, és szívesen elnézelődöm, mint egy gyerek. Szeretem a révfülöpi strandot, ahol szeptemberben napokig képes vagyok a zavartalan környezetben a vizet nézni, olvasgatni, a seregélyeket figyelni. Nekem sok információt ad, ami semmiségnek tűnik. Ami egy pillanat alatt megtörténik, olyan sokféle jelentést hordozhat, amivel én jól elvagyok. Nem unatkozom.”

Lehet, hogy az anyai ág nomád ősei nem hagytak maguk után semmiféle nyomot? Ági nagyot nevet: „Anyukám is, én is rengeteget költöztünk, tehát a program biztosan bennünk van! Beás cigány felmenőim erdőközelben éltek és fával foglalkoztak. Aki teknőket készít, annak erősnek, ugyanakkor kifinomultnak kell lennie, becsületes, magas színvonalú munkát kell végeznie, jól ismerve a fát. A teknőt egyetlen fából vájják, és ha az a fa nem száradt ki kellően, korhadt volt, vagy munka közben hiba keletkezett benne, akkor nem lehetett eladni. Mert attól kezdve nemcsak az ő szakmai tekintélye csorbult, de valamennyi teknővájóé is. Büszke vagyok rájuk, bár a beás nagyszülőket nem ismertem, korán meghaltak. Dédapám, dédanyám még Szerbia területén született, és valamikor a múlt századfordulón érkeztek Magyarországra. Nagyapám épp útközben született. Ez a sokszínűség az én örökségem. Örülök neki, szeretem. Más kérdés, hogy a történelem során mennyire tudott egymáshoz közelíteni a tabáni sváb kispolgár és az alföldi református földművelő meg a beás cigány. Nem lehetett egyszerű, de azért csak összecsiszolódtak. A szegénységben két dolog biztosan össze tudja kötni az embereket: a szeretet és a szorgalom. Ez minden felmenőmben jócskán megvolt.”

Ági zenéjét is a sokszínűség jellemzi. Magyar népzene, és egzotikus világzene, dzsessz és barokk zene, elektroakusztikus kísérletek és gyerekdallamok – a legkülönfélébb hangzások adnak találkát dalaiban. Az erdő milyen muzsikát kíván? És milyet ad?

„Az erdő is tele van hangokkal. És, bár azt mondtam, nem vágyom távoli tájakra, mégis hadd idézzek egy kedves emléket. Thaiföldön, a koncertek után alkalmam nyílt két nemzeti parkot is meglátogatni. Az ismeretlen növények mellett a legkülönösebb élmény az volt, hogy a két parkban kétféle kabócát hallottam. Nagyon tetszett, hogy más volt a hangjuk, és meg tudtam különböztetni. Lenyűgözött az is, hogy a partszakaszt, amit korábban földig tarolt a cunami, az emberek újjáépítették, és fákat ültettek. Elfogadva, hogy a természet minden koron erősebb, újrakezdték az életüket, és nem féltek! De éppígy tudom értékelni a hazai tájakat is. Mostanában sokat kirándultunk a párommal, aki környezetmérnök lévén ismeri az összes madarat, a növények nevét. Jártunk a Mecsekben, Börzsönyben, Bükkben. A természetben való éneklésben is inspirál a környezet. A Balaton közelében eléneklem a tóról Szabó T. Anna versét, vagy József Attila versét, a Percet, ami vízparton kavicsot dobáló fiúcskáról szól. Fák alá kívánkozik a nemrég elhunyt Kányádi Sándor verse arról, hogy ’tavasszal somfa lennék, nyáron eperfa lennék, ősszel almafa lennék, és télen gyertyán vagy fenyő lennék, hogy aki fázik, égő tüzemnél melegedjék’. Jól esik dalokban is szólni arról, mi vesz bennünket körül. Szeretem a hegyeket, az erdőket, a síkságot, a sivatagot, és egyáltalán, a természet gazdagságát.

A szívemnek legkedvesebb hazai fesztivál, a Muzsikál az erdő tavalyi rendezvényén Gyöngyöstarján mellett, az erdei tisztáson léptünk fel. Amíg énekeltem, kezemre szállt egy lepke, és hosszan ott időzött. Hiszek abban, hogy ezeknek a történéseknek van mélyebb jelentése. Ha lehántok róla minden misztikumot, akkor is az erdő üzenetének, jelnek tekintem, hogy ilyen szép egységben lehet létezni a természettel.”

Forrás: A Mi Erdőnk