0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Fában megelevenedő történelem

A kerítésen belépve, ösztönösen a gyerekkoromban gyakran emlegetett felirat jutott az eszembe: tiszta udvar, rendes ház. Nagy dicsőség volt hajdanán, ha valakinek a háza falán ilyen tábla díszelgett. Kiskanizsán, Wegroszta Zoltánéknál nemcsak a ház és az udvar rendezett és tiszta, hanem bizony a fafaragó műhelyben is példás rend uralkodik.

Sok fafaragó munkásságát ismerem, megfordultam több műhelyben, láttam őket dolgozni, de minden egyes alkalommal rácsodálkozom, hogyan lesz egy darab fából szemet gyönyörködtető alkotás. Számomra a fafaragók igazi művészek, újra életet lehelnek a száraz faanyagba.

Wegroszta Zoltán immár 25 éve farag, 2000-ben kapta meg a népi iparművész címet. Mivel munkáit sorszámozza, pontosan tudja, hogy eddig 231 alkotás került ki a kezei közül. Többségét megtartotta, de vannak kisebb szobrai családtagoknál, barátoknál, kopjafáit, nagyobb alkotásait pedig Nagykanizsán láthatjuk. A Zsigmondy-iskola előtti székelykapu például 2012 óta díszíti az intézmény bejáratát. Alkotásai közül leginkább a nagyméretű táblaképekből álló trilógia érintett meg, Kanizsa várának eleste és visszafoglalásának története, illetve Thury György várkapitány kanizsai pályafutása elevenedik meg rajtuk. Aprólékos, pontosan kidolgozott részletek, a történetek izgalmas miliője tárul elénk. Egy-egy tábla mintegy 1600 óra faragással készült el, de ezt megelőzi a tervezés, az előrajzolás, és mindenekelőtt a kutatás.

Zoltán szerint ugyanis úgy kell alkotni, hogy a mű hiteles legyen, a valóságot tükrözze. Éppen ezért, mielőtt a tényleges munkának nekilátott, számos könyvet elolvasott, áttanulmányozta a témához kapcsolható, fellelhető metszeteket.

A táblaképek minden egyes mozzanata létező leírás vagy metszet alapján készült, sőt, minden szereplő nevesített. Bár az egyikre lett volna vevője, elárulta, úgy érzi, hogy a három összetartozik, így nem vált meg tőle.

A táblák témáit leginkább a történelemből veszi, az emberi ábrázolásnál pedig főként a régi mesterségek művelőit mutatja be: egyebek mellett a csizmadiát, a kubikust, a mészárost, a kéményseprőt, a kapáló és a kaszáló embert, s természetesen az erdész sem maradhat ki a sorból. Nincs két egyforma szobra, hasonló igen, de ugyanolyan semmiképpen. A kosaras asszonyok közül az egyiknek egyetlen kosara van, a másiknak kettő, a harmadik pedig a fején hordja azt. Alkotásaiban a sorozatokra helyezi a hangsúlyt, így kap szerepet a mezőgazdaság, az erdő, és számos egyházi témájú munkája is van. Kifaragta például Kiskanizsa azon szentjeit, akiknek utca viseli a nevét: Szent Flóriánt, Rókust és Vendelt.

A műhelyben egymás mellett sorakoznak a különböző méretű és formájú kések. A mester azt is elárulta mi, mire való.

Például az ívesekkel „kanalazni” lehet; a V alakú úgynevezett kecskelábvésőt pedig kontúrozáskor, körvonalak körbeütésekor, szövegek faragásakor használja, illetve a vékony vonalak faragásához. A nagyobb gépszerszámokra csupán a tömbök vágásánál, illetve a nagyméretű alkotások, például kopjafák készítésénél van szüksége. Nem is gondolná az ember, de a gyorsabban kopó kis kések – amelyek régi típusú borotvák pengéiből készülnek – arányaiban jóval drágábbak, mint a ritkábban használt nagyobb gépek.

A szerszámok mellett többféle faanyagot is találunk a kis kuckóban, ahol mindennek megvan a maga helye. A száraz faanyagokat húsz éve gyűjtögeti, ez idő alatt jól kiszáradtak, és tökéletesen lehet velük dolgozni.

A műszárított fa nem az igazi, tudtam meg, egyedül az éger faanyagot veszi készen.

Egyébként leginkább a Zalában is előforduló fafajokkal dolgozik, hárssal, fekete dióval és szelíd dióval, de volt már dolga szilvával is, ami meglehetősen kemény faanyag, ám ha kibírja a megmunkálást, utána garantáltan nem törik. A keretekhez bükköt és tölgyet használ. S nem lenne igazi faragómester, ha nem kacérkodott volna a csonttal is: már több ízben készített belőle sótartókat, szarukürtöket.

Egy időben csak egyetlen munkán dolgozik, ehhez szigorúan tartja magát, bármennyi ideig is tartson. A figurális alkotásokkal akár két hét alatt is végez, átlagosan napi hat óra munkával. A kisebb táblák, életképek készítéséhez másfél-két hónapra van szüksége. Persze attól is függ, milyen évszakban dolgozik. Télen, ha nem kell havat lapátolni, képes reggel 8-tól délután 3 óráig faragni. Tavasszal és nyáron lekötik a kerti munkák, no és persze az unokák, akik naphosszat eljátszanának a papa szobraival és nagyon otthonosan mozognak már a műhelyben is.

Családi örökség

Wegroszta Zoltán erdészeti technikumba járt Szegedre, majd okleveles faipari mérnökként végzett Sopronban. Feleségével, Ildikóval az egyetemen ismerkedtek meg, Ágota lányuktól három unokájuk született, 9, 7 és 3 évesek. Zoltán a Zalaerdő Zrt. központjában éveken át dolgozott több beosztásban. A művészi vénája alighanem családi örökség. Apai nagyapja asztalos volt, ám őt nem ismerte, mert az oroszok elhurcolták hadifogságba. Falusi ezer- mester anyai nagyapjától azonban már kisgyerekként nagyon sok mindent megtanult. Édesapja szintén iparművész volt, népi kisbútorokat készített és festőként dolgozott, írt színdarabot, és cukrászként a Békés megyei cukrászatról is számos kötetet jegyzett. Egyik példaképének, mesterének pedig Horváth Ernő kerületvezető erdészt, népi iparművészt, fafaragót tekinti.

„Azt mondta az öreg, hogy ő meg tudja mutatni a fogásokat, de jobb, ha magamtól érzek rá. Így is lett, párszor elvágtam a kezem, de rájöttem, hogyan kell tartani a fát és a kést. Persze ehhez az is kellett, hogy gyakran órákig néztem, ahogy dolgozik ”

– meséli mosolyogva Wegroszta Zoltán.

Forrás: A Mi Erdőnk