Mindenekelőtt érdemes tudni: a karácsonyfa-állítás szokása a 16. századi Németországból indult, ám hazánkban csak jóval később, az 1800-as évek közepén kezdett elterjedni a hagyomány. Kezdetben a tehetős polgárok és arisztokraták állítottak fát, amelyet jellemzően gyümölccsel, papírdíszekkel, mézeskaláccsal, habcsókkal és cukorkákkal díszítettek. Ezekben az időkben jelent meg a monarchia polgári és főúri szalonjaiban a nyugaton már régóta ismert fondant-cukor, amelyet főleg karácsonykor, a fa mellé helyezett tálakban kínáltak a vendéglátók.
Az otthon gyakorta készített, selyempapírral és sztaniollal díszített édességben persze az ipar is nagy lehetőséget látott, ennek eredményeképpen megkezdődött a szaloncukor tömegtermelése – ezerféle csomagolópapírban, igény esetén díszdobozban értékesítették azokat, akár házhoz is szállítva.
Az ország nagy csokoládégyárai – köztük Stühmer Frigyes első hazai gőzüzemű csokoládégyára –, és kisebb-nagyobb cukrászatai mind szaloncukor-készítésbe fogtak, ám a lendületnek az első világháború véget vetett. A harcok veszteségei, az alapanyagok hiánya a piac elszegényedését okozta, így a fákra ekkoriban leginkább papírba csomagolt krumplicukor, aszalt gyümölcs vagy mézes sütemény került. A nehézségek a második világháború idején tetéztek, így a szaloncukor tömegtermelésének újraindítása is váratott magára: az ötvenes években kezdett magára találni az ipar, ám sokáig mindössze 2-3 féle, csokoládétól mentes „konzumszaloncukor” került ki a gyártósorokról.
Igazi áttörést csak a 80-as évek tudtak hozni e téren: ekkor kezdtek széles körben elterjedni a változatos ízesítésű, minőségi szaloncukrok. A kínálatot napjainkban majd’ kétszáz típus alkotja, s a tapasztalatok szerint a zselést kedvelik legtöbben.
Tán némileg meglepő, de a gesztenyés és az epres íz nem tartozik a magyarok kedvencei közé, akik egyébként a szaloncukorban igazi „specialistának” számítanak, hisz e desszert fogyasztása szinte kizárólag csak ránk jellemző.