Almatermesztés: darázsfészek vagy mélabú

A helyi alkalmazottak szerint a mostani érdeklődésnek tavaly csupán a töredéke volt érzékelhető, akkor csak néhány vendég lézengett itt. Most minden pótszék elkelt, és a később érkezők csak állva tudták meghallgatni az előadókat. Köztük volt Nagy István agrárminiszter, Jakab István, a MAGOSZ elnöke és Papp Gergely, a NAK szakmai főigazgató-helyettese is.

Érezhető feszültség övezte ezt a szakmai összejövetelt, főleg amíg el nem kezdődtek a tájékoztatók és az értékelések. Elsőként Papp Gergely állt elő a farbával, miszerint

Nekünk ezzel az a gondunk, hogy most értük el a számunkra igen kedvező helyzetet – erre jön a gyomros, hogy ezt meg akarják változtatni. Számunkra ez előnytelen volna; bár ez a mi gondunk. Az viszont már az egész EU agrártársadalmát kell, hogy érintse, hogy az ellenünk ágálóknak fogalmuk sincs arról, amit beszélnek, egyszerűen nincsenek tisztában a mezőgazdaság fontosságával. Környezetvédelmi és állatvédelmi címszavak alatt rontanak nekünk, pedig a tisztességes gazdánál nincs nagyobb természet- és állatbarát.

Fotó: MTI - Balázs Attila

Megkurtított támogatás

Szóba került a legutóbbi EU-tárgyalásokon, hogy az agráros támogatásokat a következő uniós költségvetési ciklusban, 2021–2028 között meg akarják kurtítani. A sok-sok ellene és mellette elhangzott felszólás szum­mázata végül is az, hogy nominálértékben mi nagy valószínűséggel nem kapunk kevesebbet, ám né­­hány részlet változik majd a jövőben.

A közvetlen támogatásoknál 3,9 százalékos csökkenést valószínűsítenek, ami hektáronként 2000–2500 forint elveszítését jelenti. Ez egyrészt igazságtalan, mert a jobb kondícióban lévő államoknál ez másként csapódik le, de ennél sokkal fontosabb, hogy a forint-euró árfolyam változásával a veszteségünk vagy a nyereségünk meghaladhatja ezt az összeget. Továbbá föl kell készülni arra, hogy ha a támogatást meg is kapjuk, azt ezentúl mindig különféle számon kérhető feltételekhez kötik. Jó hír, hogy a fiatal gazdák támogatására – ami nálunk eddig 0,1–0,2 százalékot tett ki – a következő ciklusban minimum 2 százalékot kell fordítani.

Jakab István az őszinteség jegyében indított. Sok mindent kell most megbeszélni a gazdákkal, de a múlt évi léalma-mizéria kapcsán még arra vállalkozott, hogy semmit sem szabad megkerülni a tisztázás során. Az uniós gazdák is tiltakoznak a források elvonása ellen, és ebben az ügyben mi a fősodorhoz tartozunk. Itthon tisztességes kapcsolat alakult ki az agrártárca és az agrártársadalom között, és szerinte minden gond-baj ellenére ez egy kegyelmi állapot, amilyenben ritkán van részünk. A termőfölddel kapcsolatos intézkedések folyamatosan napirenden vannak, a magyar földtörvény és birtokpolitika szüntelen támadás alatt van az EU más tagországai részéről. Nálunk a földspekuláció kizárása érdekében végzett munka finomhangolása megtörtént, és a döntéshozatalban változatlanul a települési agrárgazdasági bi­­zottságok jelentik a tájékozódási pontot, amelyek tagjai otthon vannak ez ügyben, a folyamatban részt vevőket jól ismerik.

Legyen szerződéses fegyelem!

A léalma-felvásárlás kapcsán kialakult helyzetről szólva a MAGOSZ elnöke elmondta, hogy együtt voltunk akkor is, és együtt vagyunk most is, amikor a tapasztalatokat meg kell vitatni. Hivatkozott a lengyelországi helyzetre, és hogy abból milyen következtetéseket vonhatunk le. Nincs idő magyarázkodni, okoskodni, az előrelépés számunkra is kötelező az almatermesztésben.

Ne csak almalégyártásban és léalmasűrítmény-előállításban gondolkozzon a magyar almatermesztő és -feldolgozó társadalom, hanem egyéb termékekben is. A versenyképes termesztéshez 8 ezer hektáron kell megújítani a magyar almatermesztést, ahhoz, hogy minőségről, fajtáról, hozamról, önköltségről beszélhessünk, és végül, de nem utolsó sorban, hozzáadott értékről – a jövedelemmel együtt.

Most a kérdés úgy vetődik fel, hogy akarják-e a gazdák a kilábalást, a megoldást? Akarnak-e korszerű termékek előállításával előrelépni? Mert ha a válasz igen, ennek a forrása, a bankhitel megteremthető – ám csak abban az esetben, ha erre vonatkozó javaslatot tudnak tenni a termelők a tárgyalások során.

Ehhez viszont kell a saját erő is, mert ez tisztán állami támogatásból nem megoldható. „Aki ebben részt akar venni termelőként, az nyilatkozzon!” – szólította fel a termelőket Jakab István.

Erre rímelt Rácz Imre, a NAK megyei elnökének bejelentése: a felmérések szerint ezt csupán a termelők csekély hányada volna hajlandó vállalni.

A megoldást az összefogás jelenti

Nagy István agrárminiszter annyira komolyan és felkészülten vett részt a tanácskozáson, hogy szabályosan nekivetkőzött. Feltette a kérdést, hogy ténylegesen mit is akarnak a gazdák megoldani. Az ő válasza az volt, hogy a kormány mindent elfogad, de az a kérés, hogy egyöntetű állásfoglalást tegyen az asztalra a magyar almatermesztő társadalom, és annak meglesz a támogatottsága.

Ha almafronton kialakítható az egység, akkor az egyúttal a miniszteri álláspontot is meghatározza.

Valamit tenni kell, mert ha mi nem oldjuk meg a magunk baját, azt senki nem teszi meg helyettünk. A megoldás mikéntje abban a szóban rejlik, hogy összefogás.

Ez az összefogás tud-e olyan lenni, amit mindenki hajlandó személyesen fölvállalni, elfogadni, és azért tenni? Megvan-e bennünk a hajlandóság erre? Előbb ezekre a kérdésekre kell válaszolni, és csak aztán jön az, hogy sok kis almafeldolgozót csináljunk vagy egy nagyot, egy szuperüzemet. Ebben az összefogásban hangsúlyos szerepe lesz a szerződésnek, a szerződéses fegyelemnek. Ettől jól láthatóan ódzkodik az almatermesztő társadalom, pedig megkerülhetetlen az ügy, mert ettől válik minden tisztává, fekete-fehérré.

Legalább fele-fele

Van az a csönd, ami nagyon messzire hallatszik! Ez a gondolat jutott eszembe, amikor a magyar agrárminiszter egy kicsit belenyúlt a hazai almatermesztés viszonyaiba.

Ilyen aránnyal kivel vagyunk képesek versenyezni, vetélkedni, létezhet-e olyan helyzet, hogy ezzel talpon maradjunk? Kizárt, még a gondolata is. Nagy István első célként azt fogalmazta meg, hogy az ültetvénytelepítések támogatásával rekonstrukciót kell végrehajtani az almatermesztésben, hogy legalább fele-fele arányú legyen a lé- és az étkezési alma aránya, de végül ennél is tovább kell jutnunk.

Csakhogy ebben az esetben nem elég, ha csupán a fa körül ügyeskedünk, sok más dologra is oda kell figyelnünk: a munkaerő, a foglalkoztatás, a csomagolás, a piacra juttatás, az értékesítés kérdéseire.

Föl va­­gyunk-e készülve a fogyasztói igények tartós kielégítésére, a csomagolási és tárolási helyzetünket tekintve?

Kik, kivel és hogyan fogjanak össze? – erre ugyanúgy előre tudni kell a választ, mint arra, hogyha egyszer egyezségre jutunk, akkor tartjuk-e magunkat a megállapodáshoz – vagy majd akkor is újabb ötletekkel állunk elő? A termelő és a feldolgozó csak akkor érhet el egy közös célt, ha a nyereségen, a gyárban képződött profiton tisztességes módon osztoznak.

Az elmúlt évi léalma-mizéria lépéseket követelt a kormányzattól. Akár 2 héten belül törvényjavaslat születhet arról, hogy olyan kötelező érvényű írásos szerződést kössenek a feldolgozók, amiben a felvásárlási ár vagy a felvásárlási ár kiszámításának képlete egyértelműen szerepel. A feldolgozóknak azt is bizonyítani kell, hogy augusztus elejéig a felvásárolni szándékozott alma 60 százalékára megkötötte a szerződést. Ez egy kicsit, mondjuk úgy, egy picikét csökkentene a termelői kiszolgáltatottságon.

Levonható következtetések

Szóvá tette a miniszter, hogy az iskolaalma kapcsán a kiszállított gyümölcsök mérete legfeljebb diónagyságú volt. Javaslom, nézzük meg, hogy az ezzel foglalkozó beszerzőt mi motiválja. Ő kilogrammra vásárol, majd az iskolában darabra adják a gyereknek ugyanazt az almát – tehát ő anyagilag abban érdekelt, hogy 1 kilogramm almában minél több darab legyen, azaz hogy a gyümölcs minél apróbb legyen.

A darázsfészek megriasztása ezen a tanácskozáson elmaradt, mert bár sokan jelen voltak, a zsongásnak és a csípésnek esélye sem maradt.

Pedig tavaly azzal a 13 forintos kilónkénti felvásárlási árral igencsak megsértették a termelőket. Eszembe jutott, hogy a tavalyi Farmer-Expón Nagy István kérdőre vonta a termelőket: amikor jól ment, abból a bevételből mennyit tettek tartalékba? Most hiteles helyen érdeklődtem, miként alakult a léalma ára ebben az évtizedben. Íme, a válasz: 2012–2013-ban nagyon jó volt az ára, majd 2014-re, amikor rekordmennyiségű almát takarítottunk be, szinte forintra a tavalyival megegyező árat kínáltak. Aztán 2016-ban már 28–30 forintnál kezdődött a léalma ára, 2017-ben pedig 50 forint alatt a termelők nem álltak szóba senkivel. Tehát ha nem csak a 2018-as árakat nézzük, akkor vajon milyen következtetéseket vonhatunk le a saját magunknak a léalma-termesztés kapcsán?