Bükk, tölgy mint "gyümölcsfa"?

A bükk (Fagus sylvatica) nagytermetű fafaj, egylaki, egyivarú, szélbeporzású virágokkal. Középhegységeink magasabb régióiban névadó és jellemző társulásalkotó, de megfelelő üde termőhelyi viszonyok mellett alacsonyabb zónában is előfordul. Kérge sima, elefántszürke, vesszőin ülő helyzetűek a hosszan kihegyezett, szúrós, rozsdabarna pikkelyekkel fedett rügyek. Kiváló faanyagot szolgáltat. Hajtásrendszerére jellemző, hogy az oldalhajtások eredésénél, a főtengelyen jellegzetes ágripacs látható. Lomblevelei ép szélűek, tojásdadok, színükön fényesek, élük rendszerint gyengén hullámos, pillás, főleg a fiatal halványzöld, éppen kifejlődött leveleken. A porzós virágok lelógó, nyeles kettős bogas barkavirágzatban helyezkednek el. A virágokban a porzók száma 8-12. A többi kettős bogas barkavirágzattal rendelkező fafajtól eltérően rövid, kerekded megjelenése miatt a bükk virágzatát bojtnak is hívjuk. A virágtakaró háromtagú lepel, amely a porzós virágoknál majdnem tövig szeldelt, ezért rojtos is a porzós bojt. A termős kettős bogas virágzatok pedig fejecskeszerű virágzatot alkotnak.

Régóta fölhasználták a termését, fogyasztását már Plinius is említette, Rapaics Raimund szerint pedig a középkorban a szláv népek (orosz, ukrán, lengyel, szlovák) fontos tápláléka volt. Makktermését gyűjtötték állati takarmánynak is, ínséges időben pedig tölgymakkal keverve kenyérpótlónak számított a népélelmezésben. A gyűjtés szokása máig megmaradt Kőszeg, Zala, a Börzsöny, Gömör, a Zempléni-hegység és a Székelyföld vidékén. Az udvarhelyi székely asszonyok ősszel csapatosan járják az erdőt és összeszedik a bükkmakkot, ami éppen olyan munka, mint a szántás vagy az aratás.

Tésztájából parazsas hamuban pogácsát sütöttek. Héját leszedve, tűzhelyen megpörkölve kávépótló alapanyagául is szolgált.

Fiatal levelei jók salátákba, levesekbe, és savanyúság eltevésénél is használatosak. A Szernye-mocsár (Beregszász) környéki magyar falvakban a két világháború között a bükkmakkot télire elrakták nyersen, majd leforrázva fogyasztották. Gyógynövény is, hatóanyagait a bőrgyógyászatban használják.

Valaha termesztették

A sulyom (Trapa natans) Eurázsia vizeinek, tavainak és holtágainak egyéves, eleinte az iszapban gyökerező, majd úszó hínárrá váló faja. Hazánkban az Alföldön közismert vízinövény a holtágakban, csatornákban. A víz felszínén úszó jellegzetes levélrózsáit (5-10 cm) egymáshoz szorosan illeszkedő, rombusz alakú, fogazott szélű levelek alkotják. A levegővel teli levélnyelek tartják a víz felszínén, az alámerült levelei gyökérszerűek és szeldeltek, azok rögzítik a töveket. A fehér szirmú, négytagú virágok július–augusztusban jelennek meg a felszíni levelek hónaljában, hímnősek.

Nagyon ízletes, ehető a termése (régen vadon gyűjtötték és termesztették), keményítőben gazdag, 7-8 grammos. Nyersen vagy megfőzve egyaránt fogyasztható. Mivel nagy a hő- és fényigénye, csak kellően fölmelegedett vizekben tenyészik jól és hoz bő termést, átlagban 90-110 centiméter mély vízben. Gazdasági és táplálkozási jelentősége egyaránt említésre méltó. A nyári forróságban hűsíti a vizet, oxigént termel, árnyékot és búvóhelyet ad a halaknak. A termést 5-8 perces főzés után könnyen szétvágták, de használtak a terméshorgokat levágó tövistelenítőt is, így sérülések nélkül tudták kinyerni az értékes magbelet. A sulyom szárított magbelét megőrölve régebben ízletes kenyérféleség, pogácsa és a legújabb adatgyűjtésem alapján szósz vagy krémleves készítésére is fölhasználták.

Védett vízinövény A Tisza és a Bodrog vidékén földrajzi nevek is utalnak a sulyom előfordulására (Sulymos-tó), tiszta vizű kanálisokban és az ártéri kubiktavakban ma ismét gyakoribb. A védett faj már gondot is okoz a Tisza-tó hínárosodása révén, ezért mechanikai úton gyérítik, elfelejtve, hogy a termése fogyasztásra és a zöldtömege takarmányul szolgálhatna… Ahol bőséggel élt a sulyom, ott rossz subaanyagból ún. gubát készítettek, az iszapba süppedt termések pedig fenn-akadtak a gubán (Szolnok, Csongrád, Baja). Sulymos Poroszlón A 16-17. században adózás tárgyát is képezte, kemény héját pedig sárral tapasztásnál használták törek helyett. Borbás Vince 1894-ben egyik cikkében már veszélyeztetett fajként említette a sulymot, gyérülését a tavak, holtágak, állóvizek kiszárítása, a folyók szabályozása, a fürdés, halászás és az ehető termésének gyűjtése okozza. Viszont aligha jelenthet gondot az indiai vagy a kínai sulyom (Trapa bispinosa, T. bicornis) megőrzése, ugyanis mindkét fajt termesztik. Az utóbbi hasonlít a nálunk élő sulyomhoz, virága azonban sárga és termése csak tompa tövisű.

Apró makkot terem

A molyhos tölgy (Quercus pubescens) Európa középső részén él az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig a partvidék kivételével, és kisebb, elszigetelt foltban a Fekete-tenger keleti partvidékén, a Kaukázus hegyláncai között. A boreális övben nem él meg, de a mediterráneumnak is csak az északi peremén fordul elő. Korzikán, Szicílián és az Égei-tenger szigetein honos.

Közép-Európában a Kárpát-medence és a Morva-medence között húzódik összefüggő északi határa; a Magyar-középhegységben a délnek néző, melegebb hegyoldalak típusos faja.

Levelei bőrszerűen kemények, alakjuk rendkívül változatos: sekélyen vagy mélyen karéjos, egyes formáké osztott. Nevét arról a tulajdonságáról kapta, hogy rügyfakadáskor a fiatal hajtások finoman molyhosak. Később a levelek színe elveszíti tavaszi molyhosságát, a fonákjuk azonban, különösen az erek mentén, fehéren molyhos, gyapjas, filces marad.

Termése sokkal kisebb, mint az ismertebb tölgyeké, de azoknál gyakrabban és többet terem. A tojásdad, alig egy centiméteres, finoman pelyhes kupacspikkelyű makkok már az első évben beérnek.

Igen lassan fejlődik, tőről jól sarjad, ami megkönnyíti az említett váztalajokon növő erdők fölújítását. Erdeit évszázadokon át így, sarjaztatva művelték.

Porzós barkavirágai a lombfakadással egy időben bontakoznak ki. Magyarországon eredeti állományainak jelentős részét kitermelték, jó részüket az 1900-as évek elején-közepén a gyorsabban növő feketefenyővel erdősítették újra. Ezek a telepítvények azonban fokozatosan összeomlanak, és a molyhos tölgy az őt kísérő virágos kőrissel és cserszömörcével apránként visszaveszi élőhelyét – különösen a könnyen száradó mészkő- és dolomitlejtőkön.

Pörkölve fogyasztják

A magyar tölgy (Quercus frainetto) Európa délkeleti részén és Dél-Olaszországban honos, szubmediterrán faj, a Balkán-félszigeten a leggyakoribb. Elterjedésének északi határa Erdélyben a Fekete-Körös völgye, nálunk szórványosan fordul elő, kisebb ültetett állományok és magányos példányok formájában. Néhány kutató nem tartja kizártnak a faj őshonosságát Magyarország határain belül sem.

Nagytermetű fafaj (25-30 m), koronája szabad állásban széles, gömb-félgömb alakú, kérge barázdált, világosszürke. Levelei nagyok, 10-20 centiméter hosszúak és 4-12 centiméter szélesek, visszás tojásdadok, erősen tagoltak. A mély karéjokon gyakran 1-3 mellékkaréj is megfigyelhető. Levélválla cimpás, a levelek majdnem ülők, gyakran szárölelők. Levéllemeze vékony, fölül kopaszodó, élénkzöld, fonákján eleinte vörösesbarnán gyapjas, később kopaszodó.

Termése egy év alatt érik, 2-3 centiméteres makk, kupacsa szálas pikkelyű, molyhos, a makk egyharmadát borítja.

Díszfa is a török mogyoró

A török mogyoró (Corylus colurna) az egyik legszebb parki fafajunk, különösen, ha tövétől ágas: remekül árnyékol. Hazája Délkelet-Európa, Kis-Ázsia, a Kaukázus és Észak-Irán, s előfordul egészen a Himalájáig. Bár nem alkot összefüggő erdőségeket, szórványosan mindenütt megél az említett területeken. Európában elterjedésének északi határa hozzánk legközelebb az Al-Dunára eső részen, a Vaskapunál húzódik. Természetes erdőtársulásokban hozzánk legközelebb a Szörényi-érchegységben és a Kazán-szorostól északra lévő erdőségekben találhatjuk meg, 400-600 méter tengerszint fölötti magasságon. Az alacsonyabb részek völgyeiben a dióval, magasabb szinteken a virágos kőrissel társul.

8-12 centiméteres, széles-tojásdad, szürkészöld, fényes, fűrészes szélű levelei késő ősszel sárgára színeződnek. Csüngő hímivarú barkái már február végén láthatók az ágakon, nőivarú rózsaszín virágai aprók, alig észrevehetők.

Csomókban fejlődő, mélyen rojtos kupacsú termései gömbölyded terméságazatot alkotnak. Ehető és ízletes csemege, ősz elején érik. A mirigyszőrös kopáncsok a közönséges mogyoróénál kisebb makkokat tartalmaznak.

Táplálkozástudományi kutatások igazolták, hogy a kiváló ízű török mogyoró sok fehérjét és rostot tartalmaz, de jelentős a vas-, foszfor-, kálium-, E- és B-vitamin-tartalma is. A Corylus nemzetség fajai közül a legtöbb olajat halmozza föl.

A török mogyoró nem őshonos fafajunk, az idős alsószentiváni telepített ligete mégis jelentékeny. Régóta ismert, hogy fája kitűnő, ezért nagyobb telepítések is történtek. A fáról október derekáig lehulló kupacsból kinyert magvakat szabadba vetik, vagy rétegezik pincében, hűvös kamrában. A török mogyoróból kettős hasznosítású ültetvény is létrehozható: magja kiváló cukrászati-édesipari alapanyag vagy szaporítóanyag lehet. Értékes faanyagát az ipar hasznosíthatja. Alanyként pedig bokorhabitusú fajok vesszőit oltják rá.

Az év fája volt a romhányi A török mogyorót a Fekete-tenger környékén már időszámításunk előtt ismerték kultúrnövényként is, legfontosabb termőhelye ma Törökország, éppen a Fekete-tenger partvidéke. Európában korán elterjedt, Angliában az első termesztett növények egyike volt. Amerikában ugyancsak sikerrel meghonosították, ma főként a Csendes-óceán partvidékén, Oregon és Washington államban termesztik. Fény- és melegigényes, sőt vízigényes, de a szárazságot, a gyenge talajokat és a szennyezett városi levegőt is jól tűri. Díszes koronája miatt is gyakran ültetik parkokba, újabban utcai sorfának is. Matuzsálemi korú példánya ismert Adony, Gyöngyös, Kajdacs, Kétegyháza, Miskolc, Pécs, Romhány és Sajóörös területéről. Talán a legszebb, alacsonyan elágazó példánya a fővárosban található, 600 centiméteres törzskerülettel. A híres romhányi fa