Hosszú évtizedeken keresztül az volt a tenyésztők legfőbb célja, hogy minél nagyobb és dúsabb bóbitája legyen ezeknek a gyönyörűséges díszbaromfiknak. Emellett a szakáll is erőteljes legyen, melyet két jól elkülönülő részre, a torokszakállra és a pofaszakállra lehet osztani. Az erős szakáll azt eredményezte, hogy a nyaktollak némileg hátrébb tolódtak, így a nyak lényegesen erőteljesebbnek tűnik. Ez jól elkülöníthető sajátosság más hasonló megjelenésű bóbitás tyúkféléktől. Viszont a terebélyes tollazat jelentős hátránnyal is járt, hiszen ezek az állatok gyakorta nem láttak ki kültakarójuk alól. Legtöbbször csipesszel rögzítették a tollakat, és a csipeszt csak bemutatók, kiállítások alkalmával távolították el. Az utóbbi években azonban az állatjólléti kívánalmak erősödésével a tenyésztési irányzat is megváltozott.
A bírói pontozások is jelzik, hogy ma már nem számít különösebb erénynek a nagy bóbita – a kicsi, de dús jóval több pontot ér.
Ma már a páduai bóbitás tyúknak egyre inkább terjed Nyugat-Európában a fodros változata, mely nálunk még igazi ritkaságnak számít. Magyarországon leggyakrabban a feketeszegélyes arany és a feketeszegélyes ezüst színváltozatot tartják, emellett a sárgák és a kékek is nagyobb számban jelen vannak. Ezeknek a színváltozatoknak olyan kimagasló egyedei vannak, melyekért jelentős a nemzetközi érdeklődés, olyannyira, hogy már több Arab-öböl menti országba is importáltak tőlünk tenyésztojást az elhivatott díszbaromfi-tenyésztők.
