0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

25 év után vissza a mezőgazdaságba

Takács Béla hosszú idő után tért vissza a mezőgazdaságba – gyermekkorának élményei miatt is –, és egyáltalán nem bánta meg. Bár rengeteget kell dolgoznia, és hetvenedik évét taposva egyelőre csak reménykedni tud a jövőben, minden nap örömmel indul a munkába. Merthogy szerinte az agrárium a kudarcok ellenére is hálás terület, legyen szó akár növénytermesztésről vagy állattenyésztésről.

Egy nem túl sok házból álló kistelepülésen, Barátszigeten található Takács Béla gazdasága, ahol házigazdánk büszkén mutatta, mi mindent sikerült beszereznie „úgy apránként” a megalapítása óta eltelt 27 esztendő alatt. Pedig volt az életében egy negyed évszázad, amikor eszébe sem jutott, hogy ő majd a mezőgazdaságban dolgozik.

– Barátszigeten születtem. A családunk­ban három generáció lakott együtt, akkoriban ez egyáltalán nem volt ritka – idézte fel a régmúltat. – A nagyszüleim és a szüleim is gazdálkodtak. Én gyerekként megéltem a napi munkát: segítettem otthon, és az iskolában is tevékenykedtünk a kertészetben.

Az ötvenes évek eléggé mozgalmasak voltak az agráriumban, gondoljunk csak Rákosira, a leadásokra.

Aztán ez 1956 után megszűnt, a mezőgazdaság lendületet vett, a gazdálkodó parasztság lélegzethez jutott. Apám ekkor vett földeket. A sok munka eredményeként sikerült kitörni a szűkölködésből. A jó időszak azonban nem tartott sokáig, hiszen megkezdődött a termelőszövetkezetek alakítása, az agitáció, ami sok-sok konfliktust okozott a gazdák között. Elvették a földeket, a lehetőséget az emberektől, hogy a sajátjukat műveljék, hogy a földeket sajátjukként kezeljék. Apámat is beléptették a téeszbe. Aztán, mit ad az úristen, elnök lett – igaz, később lemondott.

Gyerekként láttam azt a küzdelmet, amit meg kellett vívnia, miközben én a társaimmal az iskolában nyulakat és csirkéket neveltem,

zöldségeket termeltem, amolyan mezőgazdasági képzés keretében. Aztán a gimnázium befejezését követően úgy hozta a sors, hogy bár Körmendre, mezőgazdasági iskolába készültem, mégis katonatiszti főiskolára kerültem.

Takács Béla kereken 25 éven át volt a magyar hadsereg tisztje. Szolgált Marcaliban, Győrben, Szombathelyen, ahová éppen a beosztása szólította. A mezőgazdasággal annyi kapcsolata maradt, hogy eközben málnát és almapaprikát termelt a hobbikertjében – nem kis mennyiségben, értékesítésre. Aztán az 1990-es évek elején változott a világ: lehetőség adódott a nyugdíjba vonulásra, amivel élt is.

– Voltak már olyan hírek, hogy fiatalon el tudunk menni nyugdíjba, és felröppentek más hírek is, hogy az elvett földek után kárpótlást adnak. Mindezek alapján úgy döntöttem, visszatérek Barátszigetre, és gazdálkodni fogok. A szüleim még éltek. Némi föld, talán 2–3 hektár volt, ami igazából csak arra volt elég, hogy a háztáji állatokat eltartsa a termésével. A munkában azonban elkelt a segítség.

Mondhatom, hogy az egészet majdnem ott kezdtük, ahol annak idején, a téeszidőszakban abbahagytuk.

Persze időközben sokat változott a világ, elég, ha csak a gépesítésre és a kemikáliák használatára gondolunk. Szóval, a szüleim megkapták a kárpótlási jegyeket, amiket természetesen földek vásárlására fordítottunk. A meglévő területhez jött 5 hektár rét, folyamatosan növekedett a birtok. Emellett nem várhattunk az egyéb fejlesztésekkel sem, sorban meg kellett venni a gépeket, a hozzájuk való kiegészítőket, hogy megkönnyítsük a saját munkánkat, életünket. Így jött az első traktor, egy MTZ 80-as, majd a szántőföldek, rétek, gyepek műveléséhez, a szállításhoz szükséges berendezések beszerzése.

A saját magunk megtermelte tőke befektetése mellett pályáztam is, sok mindenhez sikerült támogatást nyerni.

Mára eljutottam odáig, hogy van egy 140 lóerős traktorom, és a kombájn kivételével minden más eszköz rendelkezésemre áll. Összesen 45 hektáron gazdálkodom. Ennek a birtoknak azonban csak a kétharmada sajátom, a többi bérelt terület. A 45 hektár fele szántó, a többi rét és gyep. Utóbbiakra nagy szükség van, hiszen a növénytermesztés mellett szürke marhákat is tartok.

Ennek is története van.

– Marhákat korábban is tartottam, ám jött egy betegség, ami miatt fel kellett hagynom vele. De aztán kiírtak egy pályázatot, amit nem hagyhattam ki. Vásároltam hát három üszőt és egy bikát. Ma harmincnyolc darabos az állomány, amiből tizenhárom anyatehén, hét idei borjú. Az értékesítés ha nem is könnyű, de eddig azért mindig sikeres volt. A szántóföldeken a hagyományos növényeket termesztem, vagyis kukoricát, búzát, napraforgót és repcét. Idén sörárpa is került a földbe.

Takács Béla azt mondja, máig fülébe cseng apja mondása, miszerint „valamit csak valamiből lehet csinálni”. Persze a mezőgazdasághoz, a termeléshez szerencse is kell, például az időjárás tekintetében.

– Ha dolgozunk, nyilván van hasznunk, ám ott van mindig a rizikófaktor, hogy az időjárás vajon kedvezően alakul-e. No meg mindig át kell gondolni, hogy mi az, amit megéri vetni. Én mindig ezt teszem, annak ellenére, hogy a szántóföldi növényeknél meghatároz – és persze szükséges – a „területforgás”.

A mezőgazdaságban van munka bőven. Sokszor úgy gondolom, hogy a huszonnégy óra helyett huszonötre lenne szükség. Mégis azt mondom, hogy magam ura vagyok,

magam osztom be az időmet. Ha valami nem sürgős, akkor azt tudom halasztani, később is el tudom végezni. Bár ez inkább a növénytermesztésre igaz. A szürke marhák esetében január 1-jétől december 31-éig van munka, egyetlen nap sem marad ki. Így van ez még akkor is, ha ezek a jószágok nagyon önfenntartók. Oda kell azonban figyelni a takarmányozásukra, arra, hogy legyen vizük, és persze a biztonságuk sem mellékes. Ezért is örülök annak, hogy villanypásztor óvja őket. Előfordulnak „kü­lönleges” események is, mint például a borjadzás. Akkor is jó, ha ott van az ember. Hogy melyik a kedvencem? A növénytermesztés biztosabb hasznot ad, mégis inkább az állattartás felé hajlik a szívem. Jó látni, ahogy a növények fejlődnek, a szürke marhák azonban érző lények, a látványuk, a gondozásuk jó érzés, egyfajta lelki feltöltődést jelent számomra.

A barátszigeti gazdaságot Takács Béla reményei szerint egyik fia viszi majd tovább.

– Hetvenéves vagyok, nem tudom meddig bírom. Három gyerekem van. Most mindhárman dolgoznak. Remélem, egyikük – az, akit megérintett a méhészkedés, és ezt így saját birtokon tehetné meg – vállalkozik majd erre. Azt mondják, 45 hektár nem nagy és nem életképes terület. Én azonban úgy gondolom, ha valaki jól forgatja a lehetőségeket, akkor megél belőle. Hogy jól döntöttem-e, amikor belekezdtem a gazdálkodásba? Erre a kérdésre csak azt tudom válaszolni, hogy igen. Reggel van miért felkelni: öröm végignézni a birtokon, a gazdaságon.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság