Az utóbbi három évtizedben jelentősen átalakult az olasz szőlőtermesztés, és ezek a változások még ma is tartanak. Hatásukra versenyképesebb, hatékonyabb és a borászati céloknak, valamint a fogyasztói elvárásoknak jobban megfelelő lett az ágazat. Az agrotechnikában mind nagyobb szerepet kap az öntözés, az éghajlatváltozás közvetlen következményeként. A középhőmérséklet emelkedése ugyanis a párolgás és párologtatás emelkedésével jár, és a korábbitól eltérő eloszlású csapadék sem mindig felel meg a szőlő igényeinek.
Nagy jelentőségű, hogy a mikroöntözés lehetővé teszi a tápoldatozást, ami köztudottan jobb megoldás a tápanyag-utánpótlásra, mint a hagyományos műtrágyázás.
Ráadásul olyan eszköz a bortermelő kezében, amivel pontosan tud beavatkozni a borászati céljai érdekében. Térben és időben precíziósan tudja szabályozni a tápanyagellátást, a szőlő fejlődési szakaszaihoz igazítva. Ez a megközelítés különösen fontos a szőlőnél, amely jól érzékelhetően más-más időszakban igényli és veszi föl a legnagyobb mértékben a különböző tápelemeket.
A bonyolult életciklust mutatja, hogy a szőlő termőrügyei a virágzás előtti évben alakulnak ki, és a tavaszi kihajtásukat nagyban befolyásolja az ugyancsak az előző évben felhalmozott tápanyag a fás részekben. Ez a tápanyagraktár pedig a szüret utáni vesszőbeérés folyamán alakul ki.
A tápoldatozással nagyon pontosan tudjuk adagolni a tápanyagokat, a fajta, a tervezett termés és a borászati cél függvényében, alkalmazkodva a környezeti hatásokhoz és a szőlő fejlődési állapotához.
A különböző tápelemeket akkor adagoljuk, amikor a legtöbbet veszi föl belőle a gyökérzet, vagyis amikor a növénynek a leginkább szüksége van rá.
Nézzük, mi a helyzet a három fő tápelemmel!
A vegetatív növekedés elején kiadagolt nitrogént csak részlegesen veszi föl a szőlő, ugyanis a virágzás végéig elsősorban a saját belső tartalékait használja. A nitrogénigény csúcsa a növekedés újraindulásakor, a terméskötődéskor és közvetlenül utána, valamint a zsendülés időszakában van.
Testes vörösborok céljára szánt szőlő esetében a virágzás előtti időszakban adjuk ki a legtöbb nitrogént, az éves mennyiség 40-45 százalékát, aztán pedig gyorsan
csökkentsük az adagját, hogy korlátozzuk a bogyó növekedését, ezáltal nagyobb héj-hús-arányt érjünk el.
A legtöbb foszforra a virágzás kezdetén és késő nyáron van szüksége a szőlőnek. bár kimondott felhasználási csúcsok nem állapíthatók meg, amikor kimondottan sok vagy kevés foszfor fogyna.
Nagy vörösborokhoz fakadáskor adjuk ki az éves mennyiség harmadát,
aztán a következő alkalmak során, a zsendülésig jócskán csökkentsük az adagját. Az utolsó foszforkijuttatásra az érés és a vesszőbeérés idején kerül sor, amivel a fásodás folyamatát segítjük elő. Akkor az éves foszformennyiség 10-15 százalékát adjuk ki.
A káliumfelvétel folyamatosan nő a fakadástól a zsendülésig, kisebb csúcsokkal a virágzás előtt és a virágzás elején, meg a kötődéskor. A káliumigény maximuma zsendüléskor és éréskor van.
Trágyázáskor ügyeljünk 2-2,5:1 kálium:nitrogén arányra.
Az éves mennyiség felét virágzáskor juttassuk ki, aztán fokozatosan csökkentsük a káliumadagot, figyelembe véve a várható termést. A nagy vörösboroknál elsősorban a fenolos összetevőkre kell koncentrálni.
