Telelési praktikák

A gyapjaslepke a fák törzsén, nemezszerű, vastag szőrzettel fedett petecsomókban telel. Ez a védőszőrzet olyan, mint egy jó suba. Vízlepergető és egyben hőszigetelő is. A nőstények túlnyomóan a törzsek déli oldalára petéznek, így a napsütés még a legzordabb teleken is ad némi „pótfűtést”. A peték egyébként az egészen szélsőséges viszonyokat is tűrik. Ezt igazolja egykori erdész elődünk, Kallina Károly bő 130 éves kísérlete, amiről így számolt be az Erdészeti Lapok hasábjain: „1 liter mennyiségű petét helyeztettem el oly módon, hogy a petecsomag az éjszaki szélnek és a havazásoknak egész télen át kitéve legyen. A csomagot minden héten egyszer-kétszer vízbe mártották, és újonnan a fagynak lett kitéve. Mindezek ellenére a zacskóban elhelyezett peték kikeltek”. 

Peteként egyébként sok más rovarfaj is telel. A tölgyrügyek tövén jó szemmel (vagy szemüveggel) észrevehetjük a kis téliaraszoló 1 milliméter körüli petéit, amelyekből a rügyfakadáskor kelnek ki a kis hernyók. Már a faj neve is utal arra, hogy sajátosan viszonyul a télhez. A lepke hímjei ugyanis novemberben, decemberben ködös, esős, esetenként havas, akár gyengén fagyos időben repülnek. Csökevényes szárnyuk lévén a nőstények csak mászni tudnak, így jutnak el a fa koronájába, ahol lerakják petéiket. Abban a magasságban még télidőben is néhány °C-kal magasabb a hőmérséklet, mint a talajfelszín közelében. Ha télen egy-kétéves tölgyhajtásokat nagyítóval vizsgálunk, meglepően sok különböző telelő rovart fedezhetünk fel. Gyakoriak a gallyhoz szorosan simuló, 1-2 milliméteres pajzstetűlárvák, vagy a legkülönbözőbb rovarok (lepkék, tetvek stb.) petéi. Egy kis szerencsével kisujjkörömnyi területen akár három rovarfajt is azonosíthatunk.

A telelés sikere nagyban befolyásolja, hogy egy rovarfaj képes-e tömegesen elszaporodni, esetleg károkat is okozni. Erre az egyik időszerű példa az észak-amerikai származású tölgy csipkéspoloska. Először 2013-ban találták meg nálunk, 2016 őszére pedig már tömegesen jelen volt Békés megye több tölgyesében.

A kifejlett poloskák az avarban, illetve a fák leváló kérge alatt kisebb-nagyobb csoportokban telelnek. A faj gyors terjedését az tette lehetővé, hogy abban az országrészben az utóbbi három tél szokatlanul enyhe, szinte fagymentes volt.  Ez a példa egyben intő jel is. Az enyhülés az egykori kemény telek által kordában tartott rovarok tömeges fellépéséhez vezethet, illetve a délebbről érkező, melegigényes fajok megtelepedésére számíthatunk.

Számos lepkefaj kifejlett állapotban védett helyekre (házak, pincék, fák üregei) húzódik a hideg elől. Ilyen a közismert nappali pávaszem, a gyászlepke vagy éppen a vörös csipkésbagoly, aminek teste és szárnyai annyira lehűlhetnek, hogy a barlangi pára lecsapódik rajtuk. Sokan találkozhattak már – és átkozódtak is miattuk – az ablaktokokban, villanyóraszekrényben, pincesarokban stb. tömegesen telelő harlekinkaticákkal. A médiában ősszel megsokasodó „poloska-havá­ria” hírek is egyszerűen arra vezethetők vissza, hogy a tél közeledtével az állatok védett, melegebb telelőhelyeket keresnek, márpedig az emberi építmények pontosan ilyenek. Lepkék, bogarak, poloskák telelnek az erdők lomb-, illetve tűavarjában is. A bomló szerves anyag jó hőszigetelő, és még hőt is termel. Más fajok, például a cserebogárpajorok a talajban a fagyhatár alá ássák be magukat.

Valóságos erdei telelő hotelek a vastag elhalt fák, leváló kérgük alatt vagy korhadó törzsükben több tucatnyi faj akár ezres nagyságrendű egyede is átvészelheti a telet. A korábbi rovarjáratok megkönnyítik a bejutást, a szivacsos szerkezetű fakorhadék pedig kiválóan hőszigetel, sőt még „fűt” is. Az ilyen álló vagy földön fekvő holtfákban találkozhatunk egyebek közt a csoportosan telelő lisztbogarakkal vagy a védett, ragadozó, lapos kékfut­rinkával, de olyan fürkészdarazsakkal is, amelyek az erdei kártevőknek titulált rovarok természetes ellenségei. Az ilyen téli rovarmenedékek tehát nemcsak természet-, hanem erdővédelmi szempontból is jelentősek.