Back to top

Erdő és víz

Az erdő és víz kapcsolatáról többnyire a víz okozta erdőkárok, az árvizek, a jégkárok, az eróziós jelenségek jutnak eszünkbe, pedig ennek a kapcsolatnak sokkal meghatározóbb a kedvező vonatkozása. Ha csak arra gondolunk, hogy a földi élet alapja a víz, máris érezhető, van e téren megismerni való bőven. 

Az erdő a legnagyobb vízigényű természetes életközösség a szárazföldön. Kárpát-medencei viszonyok között megközelítőleg 600 milliméter éves csapadékösszeg kell ahhoz, hogy zárt erdőtársulások jöhessenek létre. Ahol ez nem áll rendelkezésre – mint például az Alföld erdőssztyepp klímájú területein – csak pótlólagos vízforrás esetén alakulhat ki zárt erdő, folyóvölgyekben vagy lápvidékeken.

Szoros kapcsolat

Az erdő vízhez juthat a lehullott csapadékból, a felszíni vagy a felszín alatti vizekből. A zöld növények (autotrófok) fotoszintézisük során vízből és szén-dioxidból a napfény energiájának felhasználásával építik fel szervezetüket, szerves anyagokat képeznek. Életműködésük eredménye az elsődleges produkció. Az erdők a Föld legmagasabb produktivitású területei. Az erdők „termelése” egyértelműen függ a rendelkezésre álló víz mennyiségétől és az élőhely hőmérsékletétől. Csak amíg ez utóbbival közel egyenes arányban van, az éves csapadékmennyiséggel megközelítően logaritmikus az összefüggés, írja Mátyás Csaba professzor.

Napjaink egyik legjelentősebb környezeti kihívása a fölmelegedés és a vele együtt járó vízhiány. Az ebből eredő jelenségek közül közismert a gleccserek visszahúzódása, a tengerek szintjének emelkedése, a mind gyakoribb időjárási szélsőségek. Kevésbé ismert az erdők válasza, pedig az ökológiai alsó erdőhatár felhúzódása mérhető (Mátyás Csaba). Az Atlasz-hegység déli lejtőin mind magasabbra szorítja az erdőket a sivatag. Hazánkban is nagy kérdés, hogy néhány évtized múlva az egyes erdőtársulások megtalálják-e életfeltételeiket. A változás nem lesz-e túl gyors ahhoz, hogy azalatt az erdők és az erdőgazdálkodás megfelelő válaszokat alakíthassanak ki.

Az éppen megeredő eső elől a fák alá menekülünk. Amikor pedig kezd elállni az eső és megszólalnak a madarak, majd kisüt a nap, igyekszünk kimenni a fák lombjai alól, hiszen még közel fél óráig is csöpöghet a víz a levelekről. Az erdő megosztja a csapadékot. Egy része benedvesíti a leveleket, az ágakat, a fatörzset, a cserjéket és a lágy szárú növényeket, s még az avar is visszatart belőle. Éves szinten a lehullott csapadék akár 30 százaléka is erre a sorsra juthat. A tényleges arány több tényezőtől függ. A lombos fák a tűlevelűeknél több esőt fognak fel, és sok múlik az eső intenzitásán és tartamán, valamint a szél erején is. Zárt erdőben egy kisebb zápor néha el sem éri a talajt.

Az avaron is átjutott csapadék egy része a talaj pórusaiban tárolódik, ahonnan a növények felhasználhatják, a többi lejut a mélyebb rétegekbe, és pótolja a talaj-, a réteg- vagy a szivárgó vizet. A nagyon intenzív és kiadós csapadék a terepviszonyoktól függően a felszínen is összegyűlhet vagy lefolyhat.

Verőfényes meleg napokon, folyó menti füzesek alatt sétálva néha arra lehetünk figyelmesek, hogy esik az eső, holott nincs felhő az égen. Ennek egyik magyarázata a könnyezés (guttáció). A májusi zöldár visszavonulása után a páratelt erdőben a gáz­csere­nyílásokon távozó víz nem tud teljesen elpárologni, és a lecsüngő, hegyes fűzlevelek elcsöpögtetik az összegyűlő vizet. De a jelenség a fűzvesszőkön és -leveleken szívogató kabócákra is visszavezethető. A rovarok táplálkozásuk során habos nyálat választanak ki, és ha abból sok összegyűlik, egy-egy folyadékcsepp távozik a szívogatás helyéről. Az erdőlátogató ezt is esőnek vélheti.

Rendhagyó erdők

A különböző erdőtípusok többnyire zónák szerint helyezkednek el. Ezek egyik legfontosabb jellemzője az évenkénti csapadék mennyisége. Némely társulás ugyanakkor valamilyen okra – például a rendelkezésre álló víz mennyiségére – visszavezethetően eltér az általánostól. A patakpartokon vagy lápokban élő égeresek elhelyezkedése kizárólag a vízhez köthető. Még a szaporodási stratégiájuk is erre épül, hiszen a hóra hullatják áltobozaikból apró magvaikat, így azok olvadáskor a hólével jutnak az élőhelyükre.

Kőrisligetek is kialakulhatnak hegyvidékeinken. A folyó menti fűz-nyár és a keményfás ligeterdők szintén azonálisak, hiszen a folyók mély és magas ártereit követik. Az általában zonális elhelyezkedésű erdők is „mennek” néha a víz után. Ezért találunk északi kitett­ségű, hűvös völgyekben megtelepedő bükkösöket a gyertyános-kocsánytalan tölgy zónában. A nyirkos, árnyékos völgyekben, a lejtőhordalék talajokon, sokszor szivárgó vizek mellett a bükk számára alkalmas élőhely alakul ki.

Pazarol vagy megtakarít?

 

Máig eldöntetlen, hogy az erdő elpazarolja-e a lehulló csapadékot vagy segít megőrizni azt a területen. Az erdő a lehulló csapadék 70 százalékát elpárologtatja. Ez alig kevesebb, mint egy tó nyílt felszínének párolgási vesztesége. Ezzel szemben a rét az összes csapadék 58, a gabona a 35 százalékát párologtatja el, írja Führer Ernő. Ugyanakkor az erdő víztartó képessége, a csapadék-intenzitást lefékező hatása és összetett védelmi szerepe visszabillenti a mérleg nyelvét. A vita hiány esetén válik izgalmassá. A Duna-Tisza közén a talajvízszint drasztikus csökkenéséért sokan a homoki területekre telepített erdőket teszik felelőssé. A nyárfaerdők éves vízigénye valóban igen magas (680 milliméter), de az erdei- és feketefenyőé kimondottan alacsony (205 és 185 milliméter), akárcsak az akácé (273 milliméter), olvasható Járó Zoltán tanulmányában.

Másik oldalról viszont a fák gyökérzónája már régen nem éri el a talajvízszint fölötti kapillárisan felhúzódó nedves részt. A talajvízszint ennek ellenére is csökken. A folyókból származó talajvíz-utánpótlást a folyószabályozások szintén számottevően csökkentették. Alig tudunk erről valamit. Nem lehet elhanyagolható az engedélyezett és engedély nélkül működtetett kutakból kitermelt víz ugyancsak nehezen becsülhető mennyisége sem. Nehéz tehát egyértelműen eldönteni, hogy az erdő pazarol vagy megtakarít. Annyi azonban vitathatatlan, hogy a homokvidék élhetőbbé vált az erdőtelepítések nyomán. Vedres István 18–19. századi építész már 1825-ben értekezést írt A sivány homokság használhatása címmel, és sürgette az erdők telepítését.

Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a A Mi Erdőnk 2017/01 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok