0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

A bakonyi favilla

Bakonybélben hosszú évtizedekig sokan mesterkedtek a fával. Főként szerszámnyeleket készítettek a mezőgazdaságnak, iparnak, de favilla, fagereblye, kis- és nagytalicska, létra, vesszősöprű is kikerült a kezük alól. Az ötvenes években aztán a kézi munkát fölváltották a gépek, Réz István azonban még mindig űzi az ipart, igaz ma már a turisták a fő vevői.

Réz István 1933-ban született, s akárcsak felmenői, évtizedeken keresztül erdészként dolgozott Bakonybélben. Édesapja kitanulta a szekérgyártást, amiből ő is sok mindent ellesett. „Kocsit ugyan nem készítek, de szekéroldalt, sarogját és tragacsot igen” – tudtuk meg. Korábban a település harmada a faiparból, a szerszámkészítésből élt. Pontos emberek voltak, nagyon értettek a fához. Másoknak az erdészeti munkák kínáltak megélhetést, s a szakember ide sorolja a fuvarosokat is, vagy a mezőgazdaságban dolgoztak. Burgonya bőséggel termett a bakonybéli határban, viszont gabona kevés volt. Nyári időszakban részes aratónak szegődtek, hiszen a hegyek között két héttel későbbre esett a betakarítás. A legjobb minőségű gabona nem az aljban – ahol a megült pára kedvezett a gombás betegségeknek –, hanem a Hajagban, a Szentgáli dűlőkben termett, de azok messze estek a falutól.

„Volt, hogy csemetekertben dolgoztam, ágyásokat formáltam a fenyő- és hársmagok vetéséhez, amikor viszont lehetett, kimentem az erdőbe, s kivettem a részem a tisztításból, a favágásból”. Abban az időben még kézifűrésszel dolgoztak. Akadt olyan törzs, amelyhez kétméteres fűrész kellett, s volt fa, amelyik csak délre dűlt le. „Megesett, hogy csak húsz centit tudtunk a fűrészen húzni, annyira vastag volt a törzs” – mesélte Réz István. Csak mínusz 28 ºC hidegben hagyták abba a munkát, dolgoztak az erdőn, amennyit csak lehetett.

 

Csak egyenes szálú fából

A faművesek általában lábon álló fát vettek meg, s a tövétől a legkisebb gallyig mindent felhasználtak. Főként bükkel, kőrissel, juharral dolgoztak. A bükk volt a „mindenes”, míg kőrisből készült a favilla, a szekéroldal, a cséplőgép törekrázója, de repülő alkatrésznek vagy akár sítalpnak is kiválóan megfelelt. Könnyű és rugalmas, de meg is kérte az erdőtulajdonos az árát.

A faanyag kiválasztásához egy darabon fejszével leütötték a kérget. Ha a sejtek sűrű „böködésűek” voltak, tudták, hogy szálkásan hasad fa. „Jó szerszámnyél csak egyenes szálú fából készülhet, amelyiknek átvágják a szálát, kevésbé terhelhető” – hangsúlyozta a tapasztalt szakember. A kőrisnél nehéz, a juhar esetében viszont könnyű a kiválasztás, a bükk akkor jó, ha egyenes borda fut fel a törzsön. Fejszenyélnek gyertyánt használtak, szívós fa, inkább hajlott, nem tört. Szerették a favágók. A hordódongát „tükrösre” hasították. „Csavarodott fából nem lesz villa” – nyugtázta a szakember, ez a szerszám a legkényesebb az alapanyag minőségére. Minél frissebb a fa, annál könnyebben hasad. Amibe viszont nem akar a vonókés „belemenni”, nehezebb kidolgozni. A fiatal fa kifaragás után gyakorta meggörbült, így készültek a kiváló hajlított lapátnyelek. A nagyon kemény bodzát a kőművesek szerették, simítónak kiváló. Hegyi juharból a fodros szála miatt nehéz volt szerszámot készíteni, hegedűnek azonban megfelelt.

 

Topor, plankács, bárd

Kivágva két hosszra mérték a rönköt, úgy vitték haza lovas kocsival. A favillának 3, a fagereblyének 3,2, míg lapát- és kapanyélnek 2,4 méteres darabokat vágtak. „Az alföldiek kényesebbek voltak, nekik hosszabb nyél kellett” – mutatott rá Réz István, hogy a fát a háznál darabolták, de méretezésnél a száradást rászámították.

Hasítás után a darabokat a fejsze fokával kéregtelenítették. Ezt követte a toporral – ami a bárdnál kisebb eszköz – való faragás. A bárdnál nehezebb plankácsot a keményfához használták, míg a bárd a hárs és a fenyő esetében került elő. A gereblyefejnél vigyázni kellett, hogy a fúrás a fa belső, puhábbik felére essen, különben könnyen elhasadt. „Gereblyénél mindig a fogakkal kell kezdeni. Az ember háta is megfájdult, mire a 18-19 centis kuglikból egy kosárnyi fogat faragott a vonókéssel”. A vonókés használata nagy gyakorlatot igényel, aki azzal nem tud szaporán dolgozni, jobb, ha bele sem fog. Ma már nem négyszögletes, hanem hengeres fogakat készítenek.

 

Helybe jönnek érte

A faművelő szerszámokat helyi kovácsok készítették. Valamikor 4-5 is volt a faluban, mára egy sem maradt, az egyedi eszközök apáról-fiúra szálltak. A bognárok is eltűntek a településről, pedig régen 150-200 pár lovat hajtottak, azzal fuvaroztak az erdőgazdaságnak. Már lovat is csak elvétve látni, legföljebb hobbiból tartanak néhányat.

Mai napig „kézre áll” a vonókés, Réz István nyugdíjba vonulva kiváltotta az „ipart”. Kőrist vásárolt, abból készül a favilla, a fagereblye, amiket ma már háztól visznek el a turisták. A tél a kidolgozás ideje, tavasszal „összeveri”, azaz összeállítja a villákat. Amikor kiszáradtak, 15-20 percig forrásban lévő vízbe meríti őket. Füstölni a kemencébe teszi, ahová száz villa fér, kevesebbért nem érdemes alágyújtani. A nyelét csiszolni sose kell, azt elvégzi a mester tenyere.

Forrás: A Mi Erdőnk