0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 19.

Ircsi fonodája

Bevallom, amíg nem ismertem Bene Ircsi díszüvegfonásait, nekem bizony kosárfonás, demizsonfonás, üvegfonás, egyre ment. Nem tudtam, hogy a különbség olyasféle, mint a fatáblára krétával rótt betűk, és a finom papírra, tollal írt, gyöngybetűs szöveg között – hisz mindkettő olvasható, de más a jellegük és funkciójuk. A kosarak rusztikus szépsége mellett a díszüvegfonás filigrán mívessége is másfajta használatról vall.

Ezen titkoknak pedig legfőbb ismerője egy kedves, kiskunfélegyházi asszony, akit a Kárpát-medence legjobb kézműves alkotói közé választott, és rangos Gránátalma-díjjal ismert el a szakma. Hogy miképp tett szert erre a nagyvilágban is párját ritkító tudásra a készítőjük, az maga is kacskaringós történet.

Az ügyes kezű kislány keramikusnak tanult, majd porcelánfestőként dolgozott, egészen a három fia születéséig. Időközben megszűnt a munkahelye, bezárt a gyár. Szerencsére hívták Jászszentlászlóra, a Kézműves Tanya játékműhelyébe, gyerekeket tanítani. „Hát mivel játsszunk? Népi játékokkal! Ami szálas anyag volt a környéken, összeszedtem. Gyékény, káka, szalma – mentem a tanyára és szaggattam. Azt fontuk, amire emlékeztem gyerekkoromból, amiket a szüleim, meg a szomszéd néni fonogatott. Mindenféle játékot csináltunk” – idézi jókedvűen. Tanítással teltek a nyarak, közben múzeumokban, könyvtárakban kutatott, hogy gyűjtse a régi játékokat. Így jutott el a törökszentmiklósi kézműves táborba is, ahol találkozott a csuhéfonó Dobozi Ferencnével.

„Ő tanított meg, azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik. Fantasztikus táskák, papucsok jöttek ki a keze alól! Imádtam! Elhatároztam, hogy a tudást ’lepapírozom’. Elmentem hát Budapestre a Népi Mesterségek és Művészetek Iskolájába. Ám abban az évben csak kosárfonás és fonott bútorkészítés indult, így azt is elvégeztem. Megvolt a szakmai és a játszóház vezetői végzettség, még egy évet rátanultam, hogy a kézműves-oktatói vizsga is meglegyen.”

A sors megint tartogatott valamit. A szakdolgozathoz önálló néprajzi kutatómunkát kértek. Ircsi törte a fejét, miről írjon, mikor eszébe jutott, hogy korábban egy kosárfonó táborban a tiszaalpári mester, nem győzvén a sok tanítványt, magával hozta segítségül a díszüvegfonó Kálmán Jánosné, Éva nénit.

„Őhozzá kerültem. Bosszankodtam, mert egy héten át gyalultam a vesszőt, s egy álló hét alatt csak egyetlen kaszvadt üveget fontam meg. Csalódott voltam, annyiban is maradt a dolog. Aztán, mikor a szakdolgozathoz kellett kutatni, eszembe jutott ez a kihaló mesterség, elmentem hát az utolsó művelőjéhez, Éva nénihez. Mondta: ’jól van lányom, segítek én rajtad, de nem így működik. Az túl könnyű, hogy lefényképezed, aztán annyi. Nem! Egyéves munkád lesz. Jössz velem kitakarítani a nyúlvesszőbokrot, megtanulod, hogy terem. Fél év múlva levágjuk, megtanulod, hogy pucolom le. Utána fogod a vesszőt, kiválogatod, megfonsz belőle egy üveget, én is fonok melletted, azt fényképezheted, és megírod belőle a dolgozatot.’ Így is lett. Egyéves munkámba került – és ezalatt beleszerettem. Ez egy csoda! Olyan hihetetlen tudás van mögötte, hogy az embernek szinte elfacsarodik a szíve!”

A tudást régen se adták könnyen. Éva néni egyenesen az apósától „lopta”. Ahogy Ircsinek mesélte: ő volt a híres kosárfonó falu, Tiszaalpár egyik legjobb mestere, aki üvegeket is font. Ha elöl hagyta a félkész munkát, ifjú menye titokban lebontotta, elleste, és újrafonta. Persze lebukott, de később apósa megtanította a fortélyokra. Azóta csakis díszüvegeket fon Éva néni. Idős kora miatt ma már egyre kevesebbet, de Bene Ircsiben jó tanítványra, méltó utódra lelt.

Ircsiék kiskunfélegyházi otthonában mindenfelé mesterség kellékei megtalálhatók: színes vesszőkötegek, szerszámok, fonott használati tárgyak. Külön műhely is szolgálja a munkát, polcain izgalmas formájú palackok regimentje várja, hogy díszbe öltöztessék. De sorakozik ott vesszőkosár, fonott tálca, szalmakalap, gyermekcsörgő, csuhépapucska – ötletes és hagyományos alkotások sokasága.

És persze a kész mesterművek, Pávavédjegyes, zsűrizett darabok. Köztük a díjnyertes kollekció: az Élő Népművészet kiállítás Gránátalma-díjasa.

Van ott lapos üveg, van hagyományos, hosszúkás, gömbforma, cseppforma. Még buggyos nyakú régi üveg is, amiben hajdan a kocsmákban a pálinkát árulták. A palackok rozmaringos, vízfolyásos, pávaszemes mintával díszítve, ahogy a textilszövés hasonló mintáit is nevezik.

Megcsodálok egy igen mutatós, 25 literes kerek ballont. „Iszonyú munka volt, férfikéznek való. Nem adom el, ilyet csak kiállításra készítek. A lelkemnek jó, hogy meg tudom csinálni. Ezt akkor fontam, mikor kísérleteztem, hogyan tudnám elszaporítani a nyúlvesszőt. Ennek a nagy üvegnek 3 éven át gyűjtögettem a hozzávalóit. Minden szálát vadon szedtem”– avat be a mesterség sűrűjébe.

Mert a szépen fonott üvegekhez nemcsak elméleti tudás és manuális készség kell, hanem különleges alapanyag is. Nyúlvessző, más néven serevényfűz vagy gyöngybarka, hivatalosan rozmaringlevelű fűz. Mitől különleges? Egész Európában védett növény. Nedves, homokos talajon él. „A természetvédők szerint nem szabad hozzányúlni. De én ismerek 4 vadon élő bokrot, amit gondozok, és amíg élek, az megmarad. Minden tavasszal odamegyek, körbetakarítom, kiszedem körülötte a füvet, a paréjt, mert ott lakik a fűz tajtékos kabóca, ami összeszúrja, tönkreteszi a vesszőt. Így tudom megvédeni a bokrot. Évente tövig vágom, hogy friss vesszőket hozzon. Bár azt mondják, ezt nem lehet ültetni, nekem a kertben sikerült egy sötétbordó héjú fajtát megtelepítenem. A somvesszőket is itthon nevelem.”

A learatott vesszőkkel még sok a teendő: bonyolult hántolás, válogatás után jön a hasítás, gyalulás. Ircsinek mindenhez kézi szerszámai vannak. Boszorkányos ügyességgel mutatja, hogyan válik a vessző szinte papírvékony szálakká. A bemutató kedvéért előkap egy üveget, és 42 amerikai fűzvesszőt odacsomóz kenderspárgával a demizson nyakához, eloszlatja, és indul a fonás. Párosával kettő le, kettő fel, vezeti a bevizezett szálakat, mindig maga felé húzva. „Így tömörödik és szép lesz. A kosár is akkor jó, ha a kukorica nem potyog ki belőle. Tudták ezt a régiek. De ilyet ma nem kapsz a piacon, mert a verővasat nem használják, amivel tömöríteni lehet fonás közben!”

Tényleg, vajon kinek készül manapság az efféle portéka? „Gyűjtőkhöz kerül, főleg külföldre, akiknek fontos, hogy esztétikus, hagyományos és magyar tárgyakkal vegyék magukat körbe. Szívesen viszik ajándéknak is. Kuriózum. Ráadásul olcsóbban adjuk, mint a külföldi mesterek. Kézművességből nem lehet megélni, mégse bírnám abbahagyni, annyira szeretem. Most tanulom a népi bőrművességet is a Hagyományok Házában. Pásztorkészségeket állítunk össze, nagyon izgalmas, gyönyörű. Azt is imádom!”

Búcsúzóul megkérdezem: át tudja-e adni valakinek ezt a sokféle, megmentett, feledésből visszahozott tudást, hisz a saját fiai is inkább édesapjukat követik informatikusként, mérnökként. „Foglalkozásokat, tanfolyamokat tartok, és megdöbbenek, ha a gyerekek nem tudnak csomót kötni, nem láttak még otthon varrótűt. Fura ez a világ, mintha elfelejtenénk a kezünket használni. E mesterségek magas szintű művelőjének a kezében pedig benne kell lennie a mozdulatnak, akár egy muzsikusnak. Akkor csodák születnek.”

Forrás: A Mi Erdőnk