Turisták csodálják a felújított kastély pompás barokk termeit, sétálnak franciakertjében, és izgatott suttogást vált ki köztük, mikor váratlanul „teljes valójában” megjelenik a herceg. Többen köszöntik, fényképezik. Az idős úr természetes méltósága, és kedvessége egycsapásra megnyer mindenkit. Ezúttal lapunk olvasóinak mesél. Szavai nyomán szinte látni az aranyfüstös múlt nemesurait és dámáit, amint hintóikkal behajtatnak a gyönyörű sala terrena fogadóterembe, hogy az estében élvezzék a teraszról beáradó muzsikát, a csevegést, bált, pazar lakomát.
A vadászatok is messze földön híresek voltak, és abból se maradtak ki a hölgyek. A 18. században még kocsikból figyelték, hogy a lóháton vadászó urak mit lőttek, ám a 19. századtól maguk is aktívan kivették részüket a vadászatokból. Esterházy Antal herceg nagymamája és édesanyja is remek vadász volt. Édesapja bejárta a világot. Legkalandosabb vadászexpedícióján 1926-ban jó barátja, a neves Afrika-kutató, Almásy László társaságában autóval indult Alexandriából, és a Nílus mentén eljutott egészen Kartúmig. Járatlan utakon, a forró Núbiai-sivatagot átszelve autózott a két merész felfedező. Nem is akárhogy! Mint a herceg mosolyogva megjegyzi: „fehér ingben, csokornyakkendőben”. De visszatérve a hazai tájakra, és gyermekkori élményeire, így emlékezik: „Ozorán nőttem fel, édesapám birtokai arrafelé voltak. Amire legjobban emlékszem, az a híres ozorai ménes, az angol-magyar telivérekkel. Közülük származott Kincsem is. Egyik ősöm Jersey grófjának lányát vette feleségül, ő hozta magával az angol telivéreket. Külön istállót építettek nekik, ahol a vályúk fehér olasz márványból voltak. Később a háborúban széthordták, de én még láttam ezeket. Édesanyám kitűnő lovas volt, és nagyon karcsú teremtés. Remekül tudott akadályt ugratni, versenyeket nyert. Apám két méteres, százhúsz kilós férfi volt, és volt egy gyönyörű nóniusz csődöre. Azzal a lóval is ugratott édesanyám. Gabriella, most repülj! – mondta apám, és olyan fantasztikus volt a ló, édesanyám meg olyan könnyű, hogy tényleg szinte repültek.
Minden délelőtt kilovagolt édesanyám. Ha vendégek jöttek, ők is Ozora körül lovagoltak, és én is velük tartottam. Volt egy kis fehér pónim, a Bokréta. Nagy gazember volt, csökönyös, csak azt csinálta, amit ő akart, nem tudtam neki parancsolni. Mikor a telivérek megindultak, árkon-bokron átugrottak. Ő nem bírt volna akkorát ugrani apró lábaival. De jól ismerte a környéket, minden pataknál, ároknál tudta, hol van egy híd, és gyorsan arra került. Így aztán, csodák-csodája, mindig odaért, ahová a „nagyok”. Egyke gyerek voltam, a szüleim sokat megengedtek. Csak amikor édesanyám lovát bevittem a szalonba, szólt apám, hogy ezt mégsem kellene. Érdekes módon, még az állatok is elnézőek voltak velem. A zörgő pedálos kis autómmal behajtottam a lovak közé, és alattuk furikáztam. A kényes telivérek nem szerették a lármát, hátracsapták a fülüket, de megismertek, nem bántottak.
Csodálatos lovászunk, a hajdani huszár, Szabó bácsi tanított engem lovagolni, nyergelni, lovat ellátni, természetét megismerni. Mikor tanított akadályt ugratni a pónin, eleinte nem ment túl jól. Szabó bácsi azt mondta: főméltóságú kisherceg úr, elnézést!, és az ostorral hátul ráütött a lóra. Persze a póni nagyot ugrott. Nem szabad leesni, nem szabad leesni!, kurjantotta Szabó bácsi, és tényleg, ha leesetem, azonnal föl kellett ülni” – idézi nevetve a herceg.
„A régi birtok Ozora körül négyezer hektárnyi hatalmas terület volt. Én kisgyerekként csak benn a kastélyparkban játszhattam. A közeli Sión hol magas volt a vízállás, hol alig volt benne víz, és olyankor átgyalogoltunk a folyón. Szerettem a vizet, horgásztam is, úsztam is. Rokonoknak volt háza Földváron. Mi gyerekek a balatoni jachtklub kikötőjében rosszalkodtunk, és ha valaki kiment a hajójával, akkor fölkérezkedtünk” – tette hozzá.
A kivételesen szép gyermekkornak a háború vetett véget. Antal 8 éves volt, mikor az édesapját elveszítette. A családapa önkéntesként vett részt a hadseregben, átvészelte a Donkanyari csatákat, és visszatérte után a távozó német tisztek arra kérték, vezesse ki őket Budáról Komáromig. Ott leszerelték, és gyalog indult vissza Budapestre, mikor elérte a front, és ’44 decemberében halálos lövést kapott. A család sokáig nem tudta, mi történt. 1948ban azután menekülniük kellett édesanyjával. A svájci követ, a család közeli barátja hírül vette, hogy az ÁVO el akarja hurcolni őket. A gyermeknek titokzatos és hosszú volt az út: a Budai hegyekbe taxival indultak, majd gyalogoltak, teherautóra szálltak, majd erdőn keresztül gyalogoltak, és egyszer bekopogtak egy házba, ahol németül fogadták őket. Ausztriába érkeztek. Kemény jezsuita kollégiumok után belgiumi egyetemi évek várták a fiatal herceget, aki diplomás mérnökközgazdászként később tengerentúli szakmai megbízásokat teljesített.
Sorsa nagy ívet zárt be, mikor már meglett emberként a magyar állam meghívásából lakosztályt kapott a fertődi Esterházy-kastélyban. „Felemelő érzés, ha nem is visszatérni ide, mert hajdan nem itt laktunk, de most itt lenni mint családfő, mint herceg és házigazdaként fogadni a rendezvények látogatóit. Itt otthon érezzük magunkat a feleségemmel. A kastély jó kezekben, állami tulajdonban van, ezzel rossz meglepetés nem érhet” – mondja.
Búcsúzóul még büszkén mutatja vadászjelvényét a családi címerrel, amit a fia készíttetett neki meglepetésül 80. születésnapjára. A meghitt ünnepséget pedig hol máshol tarthatták volna, mint egy ismerősük vadászházában, Kisteleken, hangulatos decemberi vadászattal egybekötve. A herceg életéből ugyan kimaradt ez a szenvedély a háború miatt, de ősei ozorai birtokán már a híres előd, a „kastélyépítő” Esterházy Fényes Miklós is vadászott az 1700-as években. Őrá emlékeztet az is, hogy dámszarvasokat telepített Gyulajra. Az ozorai birtok vadászerdeiben generációk sora lelte kedvét, és a herceg szülei is számos vadat ejtettek el ott. Emellett gyakran vadásztak a Kárpátokban is. A trófeákat otthon kitették, amitől kezdetben a kisfiú megriadt. Kivált a medvebőrtől, aminek „felemelt feje” jótékonyan védte apja dolgozószobáját a gyermeki kíváncsiságtól.
Az édesapa hadba vonulása után a feleség vette át a vadászatot, és attól fogva ő vezette a vadásznaplót is. Vérbeli sport lady volt, élete végéig, az emigrációban is lovagolt és vadászott. Ma Esterházy Antal herceg fia képviseli a családi hagyományt, aki szenvedéllyel, és nem utolsó sorban professzionális felszereléssel vadászik. Már járt ő is az ősi fészek környékén, a Gyulaji erdőben, és ez őszön készül újabb látogatásra. Vendéglátónk örömmel fűzi hozzá: „A fiam Bécsben él, de megtanult magyarul, és már kezdi magát magyarnak érezni.”
