0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Édesvíz: amin egyre többen osztozunk

Ha valami fogy, annak előbb-utóbb kiemelt ünnepet tart az emberiség. Így vagyunk a vízzel is, aminek a világnapja március 22-e. Ebből az alkalomból tudományos tanácskozást rendeztek március 26-án a Magyar Tudományos Akadémián, és a rendezvényt egybekötötték a Bognár József Közgazdaság-kutató Alapítvány 2017-es pályázatainak eredményhirdetésével.

A nyertes Aranyos Tibor József, a Debreceni Egyetem Nyíregyházi Kutatóintézetének munkatársa lett, akinek a magyar vízgazdálkodás helyzete volt a témája. Az első helyezésért járó pályadíját Inotai András, a kuratórium elnöke és Biacs Péter a kuratórium tagja adta át neki. Az esemény azért is kiemelkedő, mert ebben az évben ünnepeljük a Világgazdasági Kutatóintézet megalapításának 50. évfordulóját, és tavaly emlékeztünk meg Bognár József, az alapító elnök születésének centenáriumáról.

A víztől a tűzig

A Bognár József Közgazdaság-kutató Alapítvány idei kitüntetettje Aranyos Tibor József, aki pályázatában az öntözéses gazdálkodás magyarországi lehetőségeit és korlátait vizsgálta.

Az 1987-ben született kutató Nyíregyházán, a Vásárhelyi Pál Építőipari, Környezetvédelmi és Vízügyi Szakközépiskola környezetvédelem és vízgazdálkodási szakán szerzett érettségi bizonyítványt 2005-ben. A Debreceni Egyetemen tanult tovább, ahol 2010-ben környezetgazdálkodási agrármérnökként kapott oklevelet. Diplomamunkájában az energiafűzültetvénnyel történő szennyvíziszap-hasznosítás talajtani hatásait vizsgálta. Erasmus-ösztöndíjjal 2008 szeptemberétől fél évig a berlini Humboldt Egyetemen tanult. Az egyetem elvégzése után került a Debreceni Egyetem Agrártudományi Központ Nyíregyházi Kutatóintézetébe. A Debreceni Egyetem Kerpely Kálmán Növénytermesztési és Kertészeti Tudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója volt, doktori értekezését 2016-ban védte meg. Eddig 16 cikke jelent meg tudományos folyóiratban, 13 konferenciaközleménye, valamint szerzője 1 könyvnek és 4 könyvrészletnek. Szakmai tevékenysége mellett 2015 óta a Tiszaberceli Önkéntes Tűzoltó Egyesület elnöki tisztét is betölti.

A Víz Világnapja alkalmából négy igen részletes előadás hangzott el a vízgazdálkodás témakörében. Szőllősi-Nagy András, az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programjának elnöke megatrendekről és a globális vízválság jeleiről értekezett. Előadásában megvizsgálta, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznünk, és hogy azokra milyen válaszokat tudunk adni. Mivel éppen Brazíliából tért haza, ahol a nemzetközi politikai közösség 102 ezer fő részvételével tartott programalkotó világfórumot, először is arról beszélt, hogy a víz mostanra minden mást megelőző társadalmi és politikai kérdéssé vált a Földön. A brazíliai megbeszélésen az ENSZ-tagállamok vállalták, hogy 2030-ra megszüntetik bolygónkon a szegénységet.

Ez a cél nem kevesebbet jelent, mint hogy addigra ne legyen olyan ember a Földön, aki napi 1 dollárnál kevesebből kénytelen megélni. Az ambiciózus vállalás a résztvevők szerint teljesíthető, és 17 pontban foglalták össze az ennek érdekében szükséges lépéseket. Az összes pontot összeköti az édesvíz kérdése, ami egyébként a 6. programpontban önállóan is szerepel.

Sok vagy kevés, elegendő vagy hiányzik belőle valamennyi? Ez így nehezen értelmezhető bármilyen esetben, tehát inkább konkrét adatokra kell hagyatkoznunk. A Földön található összes víz 2,5 százaléka édesvíz, aminek 60–65 százaléka folyamatosan fagyott állapotban található meg. A maradék 35–40 százalék folyékony édesvíz, aminek a 90 százaléka felszín alatti. A felszíni édesvíz térfogata 41 ezer köbkilométer, aminek a 40 százaléka a Bajkál-tóban található, 20 százaléka az amerikai Nagy-tavakban koncentrálódik, és a maradék 40 százalék teszi ki az összes többi tóban és folyamban fellelhető édesvizet. Így

a tudomány jelenlegi számításai szerint a hozzáférhető édesvíz a Föld vízkészletének 0,007 százaléka, amit James Bond-számnak is neveznek.

A tények ismertetése után föl kell tennünk a kérdést, hogy az emberiség mennyi vizet használ, vagy pontosabban fogalmazva, mennyi édesvizet használhat fel évente és fejenként. Létezik egy adat, mely szerint fejenként évi 4 ezer köbméter vizet lehet biodiverzitási és klímaváltozási határértéknek felfogni, ez az édesvíznél a planetáris határérték – és a Föld lakossága ezt már 2015-ben meghaladta. Közben a klímaváltozás egyre erősödik, és a hatásai további kérdéseket vetnek föl. A témával foglalkozó kutatók véleménye szerint most már ott tartunk, hogy 2030-ra az édesvíz ugyanolyan hiánycikk lesz a Földön, mint az 1970-es években a kőolaj volt.

Általában óvatosan fogalmazunk, amikor a vízhiány okát emlegetjük, de itt konkrétan rámutattak, hogy a globális változás legfőbb mozgatórugója a népességnövekedés. Ugyanis nem édesvízből lett kevesebb, hanem az egy főre jutó víz mennyisége csökkent a 7 milliárdos lakosságú Földön. Más szóval, tudnunk kell, hogy a bolygónkon ez idáig élt összes embernek a fele kortársunk, vagyis velünk egy időben él. A városiasodással a vízkivétel meghatszorozódott az utóbbi néhány évtizedben, aminek következtében nemcsak a víz korlátozott mennyisége jelent gondot, hanem a víz szennyeződése, tisztítása – és ezzel egy időben a szegénység. Megdőlt az a hipotézis, amit a XIX. században fogalmaztak meg, hogy a világ a jövőben is olyan lesz, amilyen addig volt. A korábban csak 100 évente előforduló nagyszabású árvizek ma már 20 éves gyakorisággal jelentkeznek. Az okok között természetesen kiemelkedik a klímaváltozás, amit, bármilyen furcsa is, sokan vitatnak tudományos körökben – elsősorban vallási alapon.

Kétségtelenül minden információ abba az irányba mutat, hogy ne legyünk túl optimisták ezen a téren, okosabban tesszük, ha a kedvezőtlenebb eshetőségekre készülünk. Ez alapján az a tennivalónk, hogy a mérnöki szemlélet érvényesítése mellett a természetközeli megoldások kapjanak az eddiginél nagyobb hangsúlyt. Mindeközben etikai-társadalmi változások is érzékelhetők ezen a területen, amelyek mind az elmúlt 25 év hozadékának tekinthetők. Szükségessé vált a Földön az adaptív vízgazdálkodás, még akkor is, ha ezt napjainkban sokan egyelőre szitokszóként emlegetik. A gyakorlatban ennek a gondolkodásmódnak több tárolótér megépítésével kell együtt járnia – és ez a témakör már nem lehet ideológiai viták terepe.

Napjainkban nemcsak lehetővé, hanem egyenesen kiemelten fontossá vált, hogy az édesvízzel kapcsolatban minden lehetséges tényezőt mérjünk. Erre mód is van: a műholdakról több milliárd vízre vonatkozó adatot kaphatunk – percenként. A jövő nem képzelhető el digitális vízgazdálkodás, a vízügyi rendszerek összehangolása és intelligens programok nélkül. Arra a kérdésre, hogy lesz-e elegendő vizünk, a tudomány válasza egyértelműen igen – de csak akkor, ha meglesz hozzá a politikai akarat, és ha hozzárendelik a szükséges erőforrásokat is.

Az ökológiai elvű integrált vízgyűjtésről Ligetvári Ferenc egyetemi tanár tartott előadást, amiből kiderült, hogy bár a közhiedelem szerint ma nemzetközi vízjog nem létezik, de Magyarországon, a pécsi egyetemen megkezdődött a vízjogászképzés. A magyarországi helyzetre jellemző, hogy kis tározóink már 50 éve vannak, de ez valamiért a köztudatban és a gyakorlatban egyaránt elsikkad. Látni kell, hogy a hidrológia nem egy statikus állapot, hanem egy körfolyamat, amelynek során az édesvíz folyamatosan visszapótlódik a Föld felszínének különböző részein. Számolhatunk a víz sótalanításával is, aminek a fajlagos költsége a három évtizeddel ezelőttinek a tizedére csökkent. A vízhasznosítás integráció kérdése is. Erre szükség van egyrészt a természetben, és még inkább az emberek közötti koordinációban – ám ennek jelei egyelőre nagyon halványak.

A víz körforgásáról és korlátosságáról értekezett Ungvári Gábor, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont főmunkatársa. Ő elsősorban közgazdasági alapon vizsgálta, hogy mi éri meg, és mi az, amit nem tehetünk meg csupán az öntözés kedvéért. A vízhasználatnak ugyanúgy adott a maga műszaki és infrastrukturális rendszere, mint az, hogy mennyibe kerül. Példaként említette, hogy vannak a világnak olyan térségei – jelesül a Közel-Kelet –, ahol az édesvizet már most is aukción lehet megszerezni, és ezáltal az juthat hozzá, aki jobban, hatékonyabban termel vele. Korlátot jelent a vízgazdálkodásban, ha a víz szennyezett, vagy ha túl kevés található belőle az adott térségben. Vizsgálataink során akkor járunk el helyesen, ha nemcsak azt nézzük, hogy mennyivel többet termeltünk az öntözésnek köszönhetően, hanem azt is figyelembe vesszük, hogy mit vesztettünk volna, ha nem öntöznénk. Ugyanis ha nem teremtünk értéket, annak a hatásai is tovagyűrűznek, mert munkahelyek szűnnek meg, és például ennek a következménye az elvándorlás is.

Ifj. Hubai Imre, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara vidékfejlesztésért felelős alelnöke húsbavágó kérdésekre igyekezett gyakorlati választ adni: termelői együttműködések jelentőségét vizsgálta az öntözésfejlesztési stratégia végrehajtásában. Ez olyan szakmai kérdés, amihez kell a megfelelő szemlélet, kell hozzá a politika pártoló hozzáállása, ami a döntésekhez vezet. A gazdálkodót az öntözés azáltal érinti, hogy hogyan tarthatja vissza a számára nélkülözhetetlen vizet, és hogyan valósíthatja meg a legalább ilyen jelentőségű öntözést. Hubai Imre mindezt nem öncélúan fogalmazta meg, hanem arra kereste a választ, hogy mi az, ami a gazdákat gátolja a szakszerű öntözésben.

A választ akár úgy is megfogalmazhatnánk, hogy minden ide tartozó részlet. A hazai termőterület 1,4 százalékán van valamiféle vízpótlás, ami az Európai Unió átlagának 8–9 százalékát teszi ki. A vízpótlás és az öntözésfejlesztés jogszabályi keretei nem a gazdabarátságukról híresek. A vízdíjmentesség annak ellenére fennmaradhatott, hogy 2016. október 1-je óta újra fizetni kell nálunk a vízkészletjárulékot. A szennyezés a víz esetében nem a mezőgazdaságra jellemző, bár nem is különíthető el tőle. Elsősorban a műtrágyázás és a növényvédőszer-használat következményeit említhetjük ezzel kapcsolatban, de ennél is nagyobb az a gond, ami a társadalmi kommunikációban az öntözést a víz szennyezésével, a vízbázisok tönkretételével hozza összefüggésbe. A vízpótlás nélkül szinte elképzelhetetlen kertészeti üzletágnak olyan öntözővízre van szüksége, ami minél kevesebb szennyvizet látott. Ugyanakkor az is igaz, hogy nálunk a környezetterhelés megítélése még nem jutott el a politika szintjére – annak ellenére, hogy már egyre több követendő példával találkozhatunk. Örülünk, hogy mind több a tisztított szennyvíz – de az már kevésbé elfogadható, hogy ezeket a vizeket aztán beengedjük a hasznosítani kívánt vizek rendszerébe.

Az öntözéssel kapcsolatos jogszabályok jelentik mindennek az alfáját és az ómegáját. Meg kell vizsgálnunk, hogy az öntözés hol és mikor térül meg, vagy a másik végletet, hogy öntözés hiányában mekkora jövedelemtől esünk el. A gazdálkodóknak szinte megoldhatatlan gondja, hogy az országban akkor a legkisebb a szabad vízkészlet, amikor nekik a legnagyobb szükségük volna rá. Nemzetközi kapcsolatokat érint, hogy a felvízi országoktól – ahonnan a folyamok jönnek – függ, hogy a kritikus időpontban egyáltalán mennyi víz jut nekünk. A víz megtartása a felszíni víztárolás esetében a legköltségesebb. Ennél jóval olcsóbb és gazdaságosabb, ha helyben, azaz magában a talajban tároljuk a növénytermesztés és a kertészet számára szükséges vizet.

A hazai öntözési klaszter szerint mintegy 1,2 millió hektáron öntözhetnénk, derül ki egy NAK által készített felmérésből. Összesen 43 026 gazdálkodónak állhat szándékában az öntözés. Az öntözés iránti elkötelezettség az ország öt megyéjében koncentrálódik: Hajdú-Bihar, Békés, Bács- Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok és Csongrád megyékben. Jelenleg 377 ezer hektár az öntözésre bejelentett területünk, és ezen kívül tudni még 144 ezer hektár be nem jelentett területről. A szakma megítélése szerint jó volna, ha mindezen felül még legalább 700 ezer hektáron öntöznénk – de ez egyelőre inkább csak kívánalom és feltételezés. A politikának kell döntéseket hoznia ez ügyben, a résztvevőknek pedig sürgősen össze kell fognia végre. Mindkét félre igaz, hogy az öntözésben a hosszú távú megoldások vezetnek eredményre.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság