0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

„Felnőtt a palánt, hétfőn ültetünk!”

Nincs még egy olyan növényünk, mint a dohány, amely úgy játszik fontos szerepet az emberiség életében, hogy valójában nem elsőrendű szükséglet. Jelenleg a dohánytermesztés a kisebb mezőgazdasági ágazatok közé tartozik hazánkban, azonban mind az államháztartás, mind a foglalkoztatottság szempontjából jelentős szerepet tölt be.

A dohány a csucsorfélék (Solanaceae) családjába, a nicotiana nemzettségbe tartozó egynyári növény. Rokona számos kultúrnövénynek (burgonya, paradicsom, paprika stb.) és gyomnövénynek (csattanó maszlag, nadragulya stb.). Őshazája Közép- és Dél- Amerika.

Latin nevét és a benne lévő alkaloid elnevezését Jean Nicot-ról, Franciaország portugáliai nagykövetéről kapta, aki 1559-ben gyógyászati célból dohányt küldött Medici Katalinnak. A dohány kezdetben mint dísz- és gyógynövény terjedt el Európában. Gyors elterjedését annak köszönhette, hogy rendkívüli gyógyhatást tulajdonítottak neki, pestis idején például megelőzés céljából használták.

Hazánkban a dohány részint a törökök, részint olasz, spanyol, német kereskedők, harmadrészt zsoldosok révén jutott el.

A XVIII. század elejére vált általánosan ismertté, ekkor a hagyományos kerti művelés mellett már szántóföldeken is termesztették. Termesztésének kötött rendje, speciális művelési idénye miatt jobbágyok csak kismértékben tudtak részt venni a dohánytermelésben. Helyüket szabadabb társadalmi helyzetű rétegek, taksások és kisnemesek vették át. A század második felétől a zsellérek is megjelentek mellettük mint dohánytermesztők.

A legjelentősebb dohánytermesztő községek Heves, Tolna, Baranya, Szatmár, Arad, Temes, Torontál, Bács, Győr és Bihar megyékben alakultak ki.

A dohánytermesztés valószínűleg a kapadohánnyal indult meg. Nagyon kedvelt volt az ibolyakapa, amit török- vagy basadohánynak is hívtak. 1851-ig, a dohánymonopólium bevezetéséig a dohányfajták nagy változatossága és keveredése volt a megfigyelhető. A hazánkban termesztett dohányokat általában a termelési helyükről nevezték el. Igen híres és kedvelt volt országszerte a virginiai, a spanyol, a basa, a kóspallagi, a döbrei, a szegedi, a füzesgyarmati, a faddi, a Debrecen-környéki, a tisi, a kengyeli, a margitai, a tsengeri és a jánosházi dohány.

Kapásnövényeink közül a dohány művelése igényelte a legtöbb kézi munkát és szakértelmet. Kézzel végezték a talajelőkészítést és a növényápolást, termesztésének kellékei mind általánosan elterjedt kézi eszközök voltak.

A dohány kerti művelése során már pusztán kapásmunkával (ásóval és kapával) is kedvező talajviszonyokat lehetett kialakítani. Azonban a dohánynak a váltógazdálkodásba való bevezetése már alaposabb talajművelést igényelt, az eke tökéletesedése pedig egyre inkább feleslegessé tette a kézi talajművelő eszközök használatát. Emellett rendszeres trágyázása is szükségessé vált.

Termesztésének bevett módja a palántázás volt, ami palántákat nagyrészt hidegágyakban neveltek.

Ennek köszönhetően a dohány ültetése általában átnyúlt a júniusba is, ami késői éréssel és töréssel járt együtt. Ez a palántanevelési mód még hosszú ideig fennmaradt, amit egyes dohányfajták rövidebb tenyészideje segített elő.

Az ültetés megkezdése előtt az ehhez szükséges eszközök előkészítésére is gondot kellett fordítani. Szükség volt kapára, utalóra, furkóra, palántásedényre (véka, dézsa, kosár, vájling stb.) és palántaszóró edényre (kézikosár, tál, tányér).

Emellett szárazság idején még öntözővízről is gondoskodni kellett. Ehhez szükség volt hordókra, kannákra, vödrökre és bögrékre. Lapos, vizenyős helyen az öntözéshez kutakat készítettek, így öntözővizet nem kellett magukkal vinniük a munkásoknak.

Az ültetést általában hárman-négyen végezték. Maga az ültetés az asszonyok feladata volt, a férfiak utaltak vagy vizet hordtak, a gyerekek pedig a palántákat hordták. Ha többen voltak, akkor a negyedik a palántahányó volt, aki a palántát előre az elkészített lyukak mellé szórta, hogy az ültető csak az elültetésükkel foglalkozhasson. Valamennyi munkafolyamat közül az ültetés volt a legfárasztóbb, ugyanakkor nagy figyelmet is igényelt, mert a gyenge palánták könnyen eltörhettek.

Az ültetés egyik első mozzanata, a munkások összeszervezése és az eszközök előkészítése mellett a sorok kijelölése volt. Ez sorolóval (utalóval) történt, ami akkor terjedt el szélesebb körben, amikor a dohány megjelent a szántóföldeken.

Száraz időben a dohányt vízzel ültették, amihez kis lyukakat készítettek, hogy a víz a földön szét ne fusson, vagyis luggaltak.

Korábban a lyukakat kapával vagy lapáttal készítették, bár utóbbit erre a célra nem használták túl gyakran. Kötöttebb talajon ültetőbotot használtak. A nagy dohányföldeken lyukak készítéséhez egy speciális eszközt, a luggalót kezdték el használni. Ennek két típusa alakult ki: az egyik egy fordított pipa alakú faeszköz, a másik pedig egy hegyes fejben végződő egyenes bot volt. Később több helyen megjelent a luggalógép, a kerekes luggaló használata is. Ültetés után, akár 4-5 nap elteltével a megeredt dohányokat már meg lehetett kapálni. A rövidebb tenyészidejű, kisebb levelű dohányokat általában kétszer, a hosszú tenyészidejű nagylevelűeket háromszor-négyszer is megkapálták. Ezt követően a levelek érésének elősegítésére a virágbimbókat lecsípték és az oldalhajtásokat letörték.

A dohánytermesztés napjainkban is rendkívül sok élőmunkát igényel, bár a speciális dohányművelő gépek megjelenése – a talajelőkészítéstől a növényápoláson át a palántaültetésig – teljesen megváltoztatta a hagyományos dohányművelést.

Mándi Hajnalka
muzeológus
Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár

Forrás: Magyar Mezőgazdaság