Thomas D. Seeley az Ithacai Egyetem (New York Állam) méhészkutatója, aki jelentős megifgyeléseket végzett a méhraj döntési mechanizmusával kapcsolatban, most a vadon élő háziméhek viselkedési formáit vizsgálja. Seeley professzor a hetvenes években, 1974-től 1977-ig, többek között azt kutatta, hogy a vadon élő háziméhek minden féle emberi gondozás és beavatkozás nélkül hogyan, és milyen arányban telelnek át, mennyi ideig marad meg egy méhcsalád. A professzor megfigyeléseit az amerikai Ittchacától délre végezte, az Arnot-erdőségben.
A hetvenes évek, mint köztudott (legalábbis a méhészek számára) a méhészetben még varroa-atka mentes időszaknak számított.
Seeley 42 vadonélő, és 15 kaptárban (kezelés nélkül) tartott méhcsaládot kezdett monitoringozni 1974-től 1977-ig. Megfigyelései alapján a vadon élő rajoknak pusztán a 20 százaléka élte túl a telet. Többnyire elmondható, hogy a kora tavasszal keletkező rajok, melyek képesek voltak családdá erősödni, túlélték a telet, míg a késői rajok nem voltak képesek átvészelni azt.
A professzor azt is megfigyelte, hogy a telet túlélő családok 80 százaléka következő éveket is túléli, és ha egy adott család átlagban évente csak egyszer rajzott, az Arnot-erdőség méhpopulációját messzemenőkig képes volt szinten tartani. Tehát hiába csak a megfigyelt rajok ötöde élte túl az első telet, ami méhész szempontból gyenge arány, de a fajfenntartás szempontjából ez igen hatékony stratégiának tűnik.
Seeley az új évezred elején, amikor a varroa atka általánosan elterjedt a méheknél, arra számított, hogy a vadon élő méhcsaládok száma jelentősen lecsökken, vagy akár a varroa elleni kezeletlenség következtében ki is pusztulnak innen a háziméhek. De meglepetésére ezen a területen jelenleg ugyanakkora a vadonélő méhcsaládok aránya, mint a hetvenes években volt: nagyjából két és fél méhcsalád jut egy négyzetmérföldnyi területre.
Seeley kollégái összehasonlították az 1977-es és a 2011-es méhek génállományát. Az derült ki, hogy az utóbbiak génállománya jelentős változáson ment át a hetvenes évekbeliek génállományához képest. Egész pontosan 232 génmagban történt változás.
Arra lehet ebből következtetni, hogy a hetvenes évek méhpopulációja ezen a területen a varroa megjelentése után gyakorlatilag összeomlott, nagyjából a méhek 90 százaléka elpusztulhatott.
A túlélő méhek arra ösztönözték a kutatót, hogy 2011-2016 között újra elvégezze a hetvenes évekbeli monitoring vizsgálatot. Érdekesség, hogy bár a méhcaládoknak meg kell küzdeniük a varroa atkával, nem állapítható meg különbség a rajok illetve a méhcsaládok túlélési rátájában a 70-es évekhez képest. A professzor és kutatótársai azt állapították meg, hogy a természetes szelekció mellett a varroa elleni védekezési viselkedési formák is kialakultak.
Erről a professzor a következő cikkében fog beszámolni, melyet mi is igyekszünk majd közreadni.
A cikk második részét itt olvashatja: Született tőlélők 2. - Mire jó a méhrajzás?
Facebook
Twitter
Google+
LinkedIn
Print Mail
Print PDF
