Született túlélők 2: mire jó a méhrajzás?

Ahogy azt egy korábbi cikkben (Született túlélők), ígértük, beszámolunk Seeley professzor következtetéseiről és további megfigyeléseiről az emberi beavatkozást nem „élvező” mézelő méh túlélési stratégiáját illetően. Sajnos az American Bee Journal-ban még nem jelent meg, de szerencsére más fórumokon olvashatunk erről a témáról. Ez alkalommal a német Mellifera honlapján bukkantam egy vele készült interjú összefoglalójára.

Mint ahogy az előző cikkben leírtuk, Seeley professzort megdöbbentette, hogy az Arnot-hegység vadonjában a méhsűrűség a kétezres években teljesen megegyezik a 70-es évekbelivel (2,5 méhcsalád/négyzetmérföld). Pedig a kutató azt várta, hogy ezen a területen a méhek méhész beavatkozása nélkül a varroa miatt már rég kipusztultak, vagy csak a nagyon elszigetelt méhcsaládok élték túl. De nem így történt.

Viszont az összehasonlítás után kiderült, hogy a méhek génállománya jelentősen megváltozott (232 génmagban történt változás!). Feltehető, hogy a varroa miatt az adaptációs folyamat elején a méhek több mint 90 százaléka kipusztult ezen a területen. De hogyan következett be ez az adaptáció?

A professzor megfigyelte még a hetvenes években, hogy a vadonban útnak induló rajoknak pusztán a 20 százaléka élte túl a telet. Ez talán csekélynek tűnhet, de a méhek szempontjából remek stratégia az adaptációhoz. Ez a stratégia semmit sem változott az évtizedek során. És ebből lehet levonni a legfontosabb következtetést: a méhek túlélési stratégiája faji szinten a méhészek számára oly kényelmetlen rajzás, mellyel a törzscsaládból távozó méhek a varroa atkák többségét hátrahagyják.

Seeley professzor azt is megfigyelte, hogy a varroától való megszabadulást a rajzás nem csak adaptációs szinten (egy évekig tartó folyamat során) segíti, hanem közvetlen módon is a rajzás időpontjában. A rajzásra készülő méhtömeg ugyanis, mielőtt útra kelne, „bemelegít”. Egészen 35 Celsius fokra melegítik fel szárnyizmaikat, melyek a torban találhatóak. Ezáltal a rajtuk lévő és velük együtt útrakészülő atkák előbb utóbb lepotyognak, meglehet épp útközben, és többségük soha többé nem kerül vissza a méhekre!

Ennek következtében rajzáskor a hátra maradt méhcsaládokban is kevesebb lesz az atkaszám.

További hozadéka a rajzásnak, hogy mivel a régi anya eltávozik a rajjal, a hátramaradó családban az új anyának még párosodnia kell. Eltelik tehát egy kis idő (2-4 hét), míg a családban újra folyamatos lesz a fiasítás, melyben aztán a varroa atka is folyamatosan továbbszaporodhat. Így visszaesik a varroa atkák száma egy olyan szintre, mely a méhek számára még elviselhető.  

Az atkaszám visszaszorításában a vadon élő méhek esetében az is jelentős szerepet játszik, hogy a kirajzó méhcsaládok nem telepednek a törzscsalád, vagy más méhcsaládok közvetlen közelébe (legalább 850 m a távolság közöttük!). Ily módon nincs is eltájolás, melynek során egy atkával fertőzött család méhei egy másik családhoz jutnának be, behurcolva abba újra az atkát.

A sűrűn egymás mellett lévő állományokban egyébkén a kijáró méhek 20 százaléka minden egyes alkalommal más családban landol! Nap végére átlagos hordás esetén ez azt jelenti, hogy állomány szinten a kijáró méhek 80 százaléka egy másik kaptárban tölti az éjszakát.

Ez a javaslat sok méhész számára az aktuális méhészkedési technológiával Magyarországon kivitelezhetetlen, főleg, ha nagyobb állománnyal dolgozik és vándorlásból él. És persze nem sok szomszéd örül annak, ha folyamatosan rajok jelennek meg a kertjében. Ezzel együtt ne söpörjük le teljesen az asztalról ennek lehetőségét. Érdemes figyelni azokra a méhésztársainkra, akik a természetes méhészkedés jegyében, hagyják rajzani a méheket, hátha előbb-utóbb olyan módszer, vagy technológia jelenik meg, mely mindenkit kielégít. Ezt sosem tudhatjuk!

A professzor másik javaslata az - melyet egy fokkal könnyebb megvalósítani, bár ez sem egyszerű nagyobb állománnyal, de kis és közepes állománynál (20-60 család) esetleg lehetséges -, hogy a kaptárak legyenek távolabb egymástól (10-20 méter), illetve kijárójuk nézzen más-más irányba minimálisra csökkentve ezáltal az eltájolás veszélyét. Seeley professzor megfigyelésében ezzel az eltájolás 4 százalékra csökkenthető.

Az interjú végén a professzor nevetve említi meg, hogy a méhészeti kutatások pl. a „tehén kutatásához” képest 100 évvel el vannak maradva, és ezért nagyon sok mindent nem értünk még a méhekkel kapcsolatban.