0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Gyümölcsök a Bibliából

Biblia a „könyvek könyve”, a világon a legtöbbet olvassák. A szentföld változatos felszínű, mediterrán és szubtrópusi éghajlatú terület, növényzete, mezőgazdasági kultúrája különbözik a miénktől. Bár a Biblia nem természetismereti kézikönyv, ám a bibliai tájak, növények és jelképrendszerük ismerete fontos hátteret jelent a szentírás tanulmányozásához, és megértésében is segítséget nyújt.

A gyümölcsökben szegény hideg évszakban különösen nagy örömünk telik abban, hogy ma már sokféle külhoni gyümölcs között válogathatunk az üzletek polcain. Gránátalma, banán, citrom, narancs, mandarin, aszalt füge és datolya gyakran kerülnek a téli időszakban az asztalunkra. E déligyümölcsök nagy része mediterrán eredetű, vagyis olyan éghajlaton terem, mely a bibliai történetek helyszínén, a Szentföldön is jellemző. Így a Bibliában előforduló gyümölcsök is ezek közül kerülnek ki.

Füge, a békés élet fája

A Szentírásban leggyakrabban előforduló gyümölcs a szőlő, ám ezt inkább feldolgozva, borként fogyasztották. A szőlőt közvetlenül a füge követi, több mint 60 helyen olvashatunk róla. Évezredek óta fontos táplálék, az egyszerű nép és a királyok asztalán is ott van. Őshazája Délnyugat-Ázsia. Már az ókori Babilóniában és Egyiptomban is termesztésbe fogták, és az ókori Rómában is rendkívül fontos gyümölcs volt.

Az édes füge (Ficus carica) tíz méternél alacsonyabb ezüstszürke, sima kérgű, lombhullató fa vagy cserje. Gyökérzete kiterjedt, ezért is tűri olyan jól a szárazságot. Nagy, 3-5 karéjra osztott, fehér, tejnedves leveleinek fonáka szőrös.

Nagyon apró, egyivarú virágai nem láthatók, ugyanis az elhúsosodott virágzati tengelybe ágyazódva különleges, korsó alakú virágzatot alkotnak, melynek szűk nyílásán csak egyetlen rovar, az apró fügedarázs fér be.

Az porozza be a virágokat, ugyanis petéinek helyet keresve beszáll a „korsó” belsejébe, majd kifelé jövet továbbviszi a ráragadt virágport egy másik növényre. A rovar a termesztett fügékre is eljut, azok női virágai azonban hosszúbibések, így a darázs elvégzi a megporzást, de petéit nem tudja lerakni, ezért a nemes gyümölcs – ellentétben az ehetetlen vadon élő fügével –, édessé, húsossá és élvezhetővé érik.

A legtöbb termesztett füge (szmirnai típus) csak megporzás után érik be, a nálunk is nevelhető ún. adriai típus azonban anélkül is termést érlel, vagyis a jó gyümölcshöz nem kell darázs.

Az érett füge sárgásfehér, lila vagy bordó, hosszúkás vagy lapított, héja és kocsánya is fehérjebontó enzimeket (ficin) tartalmazó fehér tejnedvet választ ki. Szinte folyamatosan érik, ugyanis az ősszel megjelenő kicsi, zöld termések tavasz végére érnek be, míg a tavasszal fejlődésnek induló gyümölcsök a nyár közepétől őszig szüretelhetők.

Védett helyen

Hazai kertjeink a hideg, kontinentális tél miatt nem igazán alkalmasak a füge termesztésére, de védett, meleg fekvésű helyen eredményesen nevelhető. A Budai-hegység domboldalain, és a Balaton-felvidék védett lejtőin nagy hagyománya van a fügeültetésnek. Jól tűri a meszes talajú, száraz kerteket is, de a jó terméshez tápanyagban gazdag talajt igényel. A kemény téli fagyok (mínusz 12-15 °C alatt) miatt főleg a fiatal növények téli takarást kívánnak.

Az édes, zamatos fügét frissen is fogyasztják, de Európába inkább aszalva és préselve jut el. Jó tartósíthatóságának különösen a sivatagban vándorló népek körében volt nagy jelentősége. Konzervet, lekvárt és sokféle keleti csemegét, mandulával, pisztáciával és más magokkal ízesített fügekalácsot, fügesajtot is készítenek belőle. Magas cukortartalma miatt erjesztik, de alapanyagul szolgál ecethez, borhoz, szárítva és pörkölve pedig fügekávéhoz is. Termése enyhén hashajtó hatású, aszalt gyümölcsét sebek és kelések kezelésére használták. A Biblia is ír erről Ezékiás király gyógyítása kapcsán.

A füge a Szentföldön rendkívül gyakori fa, nagy levelei hűs árnyékot adnak a nyári hőségben, ezért kutak környékére is szívesen ültették.

A Biblia elsőként említett növényfaja, Ádám és Éva első öltözéke fügelevélből készült.

Az Ószövetségben a jólét egyik jelképe volt, több próféta az eljövendő békét és nyugodt életet jellemzi a szőlő és fügefa képével: „Mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet, és senki sem háborgatja őket.” (Mik4,4). Jézus is sokszor említi példázataiban. Mivel a fügefán már ősszel is láthatók az áttelelő, pici sötétzöld fügék, és őszig folyamatosan terem, az a kilombosodott fa, amelyen semmiféle terméskezdemény nincs, azon a nyáron már nem terem. Ilyen terméketlen fához hasonlítja Jézus az üres vallásosságot, mely nem eredményez hálaadást, az őszinte imádságot, és a másokat szerető, szolgáló életet: „…idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába?” (Luk13,8).

Datolyapálma, az élet jelképe

A Bibliában előforduló pálma, a datolyapálma (Phoenix dactylifera) a sivatagi oázisok jellegzetes fája, mélyre hatoló gyökereivel még a talaj alsó rétegeiben fakadó talajvizet is eléri. Jézus korában már széles körben telepítették a 700 méter magasan fekvő Jeruzsálemben is. 30 méter magas, sudár fa. Neve héberül tamar, karcsú, kecses alakjára utal a Palesztinában is gyakori női név, Tamar, Tamara. Törzsén a lehullott levelek nyoma feltűnő ripacsok formájában látható. Hatalmas, 4-7 méter hosszú, szárnyas levelei – az úgynevezett „pálmaágak” – dús végálló üstökben tömörülnek, egy fán 100-120 levél is van. Kicsi szélporozta virágai többszörösen elágazó virágzatokban, a levelek hónaljában nyílnak. Kétlaki növény, vagyis a hím és a női virágok külön növényen találhatók. Csonthéjas termései hatalmas, 30-40 kilogrammos fürtökben teremnek. Az érett datolya sárgás vagy vörösesbarna, 3-7 cm-es, ovális, egy hosszúkás kőmaggal.

A datolyapálma Elő-Ázsia és Észak-Afrika ősi népeinek több ezer éve kultúrába vett, létfontosságú, sokoldalú növénye.

A magas tápértékű, vitaminokban, ásványi sókban gazdag gyümölcs frissen vagy szárítva és préselve a sivatagi népek különösen fontos, jól tartósítható tápláléka volt.

Gyümölcséből készítenek még cukorpótló szirupot, „mézet”, erjesztenek pálmabort, megszárítva datolyalisztet őrölnek, pörkölt magjából pótkávét főznek. A datolyaszirupot gyógyhatása miatt hurutos betegségek kezelésére és hashajtóként alkalmazzák. Zsenge hajtásaiból főzeléket főznek, leveleiből szélfogó sövényt készítenek, törzsét házépítéshez, levélrostjait kötélfonásra, szőnyegszövésre, tüzelőnek használják. A sivatagban is viruló pálma az ókori díszítőművészetben közkedvelt motívum volt, mint a termékenység, a születés és az élet jelképe. A datolyapálma az iszlám kultúrában egyeduralkodó helyet foglal el, a Koránban a legtöbbet említett növény.

A zsidó-keresztyén kultúra jelképrendszerében is fontos szerepet játszik a pálmafa. A Jordán völgye híres volt pálmaligeteiről, Jerikót a Biblia a pálmák városának is nevezi. Az Ígéret földje, a „tejjel és mézzel folyó föld” a bibliakutatók szerint a datolyamézre utal. A zsidók, akiknek tiltott volt az emberábrázolás, gyakran használtak növényi ornamentikát az építészetben. A pálma faragott formában a legszentebb épület, a jeruzsálemi templom falára is rákerült.

Az Újszövetségben a pálma legismertebb megjelenése virágvasárnaphoz köthető, amikor a jeruzsálemi nép pálmaágat lengetve üdvözölte Jézus Krisztust.

A pálmaág itt a győzedelmes, dicsőített királynak szól. Az ünnep neve több nyelven „pálmavasárnap” (latinul Dominica palmarum, németül Palmsonntag), mivel azonban Európában nehéz beszerezni a pálmaágakat, fűzfabarkával vagy más fák ágaival helyettesítették, ezért az ünnepet például angolul „ágvasárnapnak” (Branch Sunday) nevezik. Közeli rokona, a Kanári-szigeteken őshonos kanári-főnixpálma (Phoenix canariensis) nagyon kedvelt dísznövény. Dél- Európában díszfaként ültetik, ez az egyik legigénytelenebb, legnépszerűbb dézsában tartható pálma.

Gránátalma, a termékenység kifejezője

A gránátalma (Punica granatum) szépsége, üdítő gyümölcse és sok, piros köpenyű, mutatós magva miatt méltán lett a Közel-Keleten a termékenység és az öröm jelképe. Kultúrája ősi múltra nyúlik vissza, a híres babilóniai függőkertek, az ókori Egyiptom és a görög-római kultúrkör elmaradhatatlan növénye volt. Keleti irányban is elterjedt, Kínában és Indiában is mitikus tisztelet övezte.

Sűrű ágazatú, lombhullató bokor vagy alacsony fa. Az idősebb példányok gyakran ágtövisesek. Jellegzetes termése nagy, bőrnemű, vörös falú, sokrekeszű álbogyó. Élénkvörös, magköpenybe ágyazott magjai a héj száradásával és hirtelen fölrepedésével kerülnek a szabadba. Kellemesen savanykás vagy édeskés, kocsonyás húsát nyersen fogyasztják, üdítő levéből italokat, szirupokat készítenek, és ételeket ízesítenek vele. Indiában szárítva, fűszerként használják. Terméshéját bőrfestésre, arcpirosításra és vérhas gyógyítására, gyökerének porrá tört kérgét pedig bélférgek ellen vetették be. Virágaiból sárga, terméshéjából sárgásbarna festéket nyertek.

Északkelet-Törökországtól a Nyugat-Himalájáig őshonos, de a forró, száraz nyarú mediterrán területeken is sokfelé meghonosodott.

Nálunk is nevelhető szabadban, de csakis védett, napos fekvésben, például a Balaton-felvidék déli lejtőin és a Dél-Dunántúlon. Különösen hosszú, forró nyár kell a termések beéréséhez.

Mutatós virága és termése miatt dísznövényként is elterjedt, telt, fehér és sárga virágú fajtái is ismertek. Törpe növésű fajtája népszerű dézsás növény. A Szentföldön betöltött fontosságát mutatja, hogy ott van az Ígéret Földjének hét legfontosabb növénye között: „Mert jó földre visz be most téged Istened, az Úr:…búzát és árpát, szőlőt, fügét és gránátalmát termő földre, olajfáknak és méznek a földjére.” (5Móz8,7-8). A pompás, piros gyümölcs a bibliai szerelmi dalok gyűjteményéből, az Énekek énekéből sem maradhat ki.

Szentjánoskenyér, a szegények eledele

A szentjánoskenyér (Ceratonia siliqua) kevés helyen fordul elő a Bibliában, pedig a mediterrán kultúrákban fontos szerepet töltött be élelmiszerként, állati takarmányként és súlymértékként. Őshazája a kelet-mediterrán területek és az Arab-félsziget déli része. Alacsony, sűrű lombú, örökzöld fa vagy cserje. Szárnyasan összetett, sötétzöld levelei 2-5 levélkepárból állnak. Virágai ősszel fürtvirágzatban nyílnak, az apró, barnás, zöldes virágoknak nincsenek sziromleveleik. Nagy, fényes, sötétbarnára érő, bőrnemű hüvelytermései a vastagabb ágakon fejlődnek. A termésfalat fehérjékben és vitaminokban gazdag, édes, pépes terméshús tölti ki, abban ülnek a fényes, barna, kemény magok.

Magas cukortartalmú hüvelyét nyersen és pirítva is eszik, erjesztve alkoholt készítenek belőle, magja pörkölve kávépótlék.

Többször fogyasztjuk, mint gondolnánk, mert az élelmiszeriparban a levesporok, felvágottak, sajtok, krémek gyártásánál fontos adalékanyag.

Lisztjét cukorpótlónak és édességek készítéséhez is használják gyakran a csokoládé helyettesítésére. Gyógynövényként hasmenés kezelésére jó, az ókori Egyiptomban emésztési problémára és féreghajtásra használták, és sört főztek belőle. Az illatszergyártásban bőrpuhító arcpakolások adaléka. Levele az ókori cserzővargák keresett alapanyaga volt, zöld hüvelyeit festőnövényként hasznosították, mézgájából pedig ragasztót főztek. Magvából gumiszerű anyagot készítenek, amely már az egyiptomi balzsamozásnál is ismert volt, ma az élelmiszer-, papír- és textilipar használja. Állati takarmányként is hasznosítják. Magvai egyforma nagyságúak, ezért karátként (200 mg) a drágakövek, az arany és az orvosságok súlymértéke volt az ókorban.

A Bibliában két érdekes helyen szerepel. Az egyik Keresztelő Jánosról szól, aki egyes tudósok szerint szentjánoskenyér-termést evett a sivatagban. A másik a tékozló fiú jól ismert története, aki az apai örökséget elszórva oda jutott, hogy a disznók takarmányát, a szentjánoskenyeret ette, amely a szegények eledeleként a nyomor jelképe volt a bibliai időkben.

Még több, kevésbé jelentős gyümölcsről is ír a Biblia, ezekről bővebben A Biblia növényei című könyvben olvashatunk.

Forrás: Kertbarát Magazin