Hajdanán a Japántól oly távoli országokból is, mint például a mai India területe, importáltak különféle viadorfajtákat. Különösen népszerűek voltak a XVI. században a felettébb mozgékony indiai asil kakasok. De a japánok sem akartak alulmaradni a vetélkedésben, ők is kitenyésztették ebben a században saját, viszonylag kistestű, de meglehetősen fürge fajtájukat, a tuzo-t.
A jó kakasok ára valóságos vagyont ért, ezért tartása hosszú időn keresztül csak a legmódosabbaknak – főnemeseknek, császároknak – adatott meg. A fajta mai napig is Japán féltve őrzött nemzeti kincse, így nem meglepő, hogy csak kis számban sikerült a XX. században tenyésztojásra szert tenniük az észak-amerikai baromfitartóknak. Amerikából jutott el először Európába a fajta, 1965-ben. Ezt egy jelentősebb import követte 1979-ben.
A kakas és a tyúk egy kilogramm körüliek, s törékeny állatok benyomását keltik. Valójában meglehetősen kemény, ellenálló madarakról van szó, melyeknél a „harci ösztön” a mai napig fellelhető. Egyik fontos fajtajelleg, hogy a csüd színe az olajzöldtől a feketéig terjedhet, viszont a talp világos. A háromsoros borsótaraj apró, s legjobb, ha az áll-lebenyek hiányoznak.
Sajnos ritkák a tisztavérű tuzo-k kontinensünkön, mivel keveset importáltak hajdanán belőlük, ezért különösen óangol és belga törpeharcosokkal keresztezték őket, ezért is számítanak nagy értéknek a tisztavérű példányok, melyekből kontinensünkön leginkább a fekete lelhető fel, fehér és búzaszínű csak ritkábban.