0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Vagy béke lesz az ágazatban, vagy tönkremegyünk

A köztudottan méhészkedő korábbi politikai államtitkár, néhány hete agrárminiszter Nagy István politikusként üzeni a méhésztársadalomnak: „Azt az ajánlatot teszem a méhészeti ágazat valamennyi szereplőjének, hogy béküljenek ki egymással, üljenek le, állapodjanak meg.” A közeljövőben véglegesen megszüntetik a neonikotinoidok használatát, még szükséghelyzeti engedélyeket sem adnak ki.

A Méhészet 2015. évi márciusi számában jelent meg Önnel interjúnk, amelyben így fogalmazott: „… nem tart minden örökké, így az én államtitkárságom sem. A magas beosztás után is lesz élet, ami számomra minden bizonnyal a méhészkedéshez való visszatérést jelenti. Szeretném a méheimnek azt az időt visszaadni, amit jelenlegi hivatali munkám miatt elloptam tőlük.” Nos, a szándék megvalósítása egyelőre várat magára, hiszen a magas beosztást még magasabb, a miniszterség követte. Halasztania kell tehát, mind a méhészkedéshez való visszatérést, mind a méhektől ellopott idő visszaadását.

– Miként vélekedik három évvel korábbi kijelentéséről?

– Most is ugyanezt vallom, és a vágy egyre nő bennem. Ha valami jót tesz az embernek, az a nyugodt méhészkedés. Erre mind kevesebb az időm, ám a méheimhez való visszatérés reményét nem adtam fel. Szerencsés vagyok, mert otthon az apósom és a fiam kint a méhészetben, anyósom, feleségem, illetve a lányom pedig a pörgetésben és más munkákban segédkeznek. Igazi családi méhészet a miénk. Bízom benne, hogy idővel magam is a kaptárak mögé állhatok majd újra.

– Milyen, és mennyi akácméz termett az idén családi méhészetükben?

– Úgy jártunk, mint a legtöbb méhésztársunk: a repce is hamar virágzott, az akácvirágzás meg rövid volt, de a 20-25 kilós családonkénti átlagot meghordták a méheink. Nem vártuk meg az akácvirágzás végét, hiszen Mosonmagyaróvár térségében a facélia a fő méhlegelő növény. Ennek mindig az eleje jó, mindaddig, amíg megérkezik rá sok méhész, számtalan méhcsaláddal. Nekünk napi 1-3 kiló akác helyett többet ér 5-8 kiló facéliaméz.

– Melyik a kedvenc méze, és miért?

– A jágerkender – mondják aranyvesszőnek vagy szolidágónak is – mézét kedvelem leginkább. Ennek a legteltebb az aroma- és ízvilága. Nagyon szeretem, már most várom a késő őszi időszakot, amikor a jágerkender tömegesen virágzik.

– A Földművelésügyi Minisztériumból Agrárminisztériummá lett intézményben Nagy István korábbi parlamenti államtitkár, a folytonosság politikusa. Milyen elképzelési vannak, forgat-e a fejében olyan kezdeményezést, ami később az Ön miniszterségéhez fűződhet majd?

– Kezdjük a végén. Remélem, hogy a nevemhez lesz köthető később az új állattenyésztési törvény megalkotása. Az előző jogszabály 25 éves, ideje tehát újról gondoskodni, ami a Magyar Méhtenyésztők Szövetségére is vonatkozik. Ugyancsak halaszthatatlan az osztatlan közös földterületek megszüntetése.

– Az osztatlan közösbe már sokaknak beletört a bicskája…

– Remélem, az én bicskám keményebb acélból van. Őszre elkészül az a komplett törvénycsomag, amely lehetővé teszi, hogy évek alatt kivezetődjön az osztatlan közös tulajdon a magyar mezőgazdaság történetéből. Gúzsba kötött állapotot szüntetünk meg ezzel.

– Voltaképpen ez is egy hungarikum nálunk.

– Magyar specialitás, amire nem vagyunk büszkék. Az osztatlan közös földek a rendszerváltozást követő sajátos kárpótlás örökségei.

– A Miniszterelnökségtől az agrártárcához került vissza a vidékfejlesztés, és a zöld minisztérium jegyében környezetvédelmi államtitkárság feladatköre is letisztul. Ezek jó hírek a méhészeknek, hiszen sokszínűbbé tehetik a méhlegelőt.

– Környezetvédelmi államtitkárság eddig is volt, más feladatokkal is terhelve. Most tiszta profillal tudnak a természet és környezet ügyeire figyelni. Ezért véglegesen megszüntetjük a neonikotinoidok használatát, még szükséghelyzeti engedélyeket sem adunk ki.

– Tehát az ősszel már nem vetnek olyan repcét, amelyet neonikotinoid hatóanyagú csávázószerrel kezeltek?

– Nyugodtak lehetünk, nem vetnek Magyarországon egyetlen tő neonikotinoiddal csávázott repcét sem. Kedvező a méhészeknek az is, hogy a jövőben a szóját – a vegyszeres gyomirtás miatt – nem lehet a zöldítésben elszámolni. Tudjuk, hogy a szója nem egy jól mézelő növény, helyette a méhek és más beporzó rovarok számára is hasznos, jól mézelő virágzó növényeket, tehát „igazi zöldítést” vethetnek a gazdák.

– Méhészként és felelős politikusként mit üzenne a fentieken kívül a magyar méhésztársadalomnak?

– Ha a méhészek közössége megoldást szeretne a számos gondra-bajra, ami nyomasztja őket, akkor az első és legfontosabb lépés, hogy a magyar méhész ágazat szereplői kiegyeznek egymással és békét kötnek. Vagyunk Európában olyan méretűek, hogy néhány dologban mi diktáljunk, és ne fordítva történjen, tehát úgy, mint ahogyan most van. Akad azonban itt is egy ha! Ha saját magunkkal egyetértenénk.

Azt az javaslatot teszem a méhészeti ágazat valamennyi szereplőjének, hogy béküljenek ki egymással, üljenek le, állapodjanak meg.

Addig, amíg széthúzás van, amíg egyik a másikat mószerolja és jelenti föl, valamint azzal szembesülünk, hogy ahány méhész annyiféle akarat, ahány feldolgozó, kereskedő és felvásárló annyiféle érdek munkál, addig nagyon nehéz lesz rendet tenni.

– Ennek az üljenek le, egyezzenek meg egymással, és fogjanak össze jelzésnek – nevezhetnénk ultimátumnak is – a teljesítésére mennyi idejük van? Egy-két év?

– Dehogyis! Idén nyár végéig meg kell történnie. Ezt vegyék nagyon komoly üzenetnek. Ha az ágazati szereplők kiegyeznek, akkor naggyá tud lenni ez a kis ágazat. Ha arra kell az erőinket pazarolni, hogy miként teremtsünk békét, akkor nem jutunk előre.

– Ön szerint elérhető cél-e a teljes hazai méztermés belföldi értékesítése?

– Nekem szent elhatározásom, hogy ezt csaknem teljes egészében megvalósítsuk. Tisztában vagyok vele, hogy nem megy egyik napról a másikra. Két-három éven belül a mostani fejenkénti 70 dekás éves mézfogyasztást egy kilóra növelhetjük. Ha sikerülne elérni, akkor még mindig kevesebb, mint fele lenne a 25-30 ezer tonnás éves hazai méztermésnek. Ám ha az egykilós fogyasztást megdupláznánk, az már 20 ezer tonnányi lenne, ami jobban kiszámíthatóvá tenné a mézpiacunkat. Ez esélyt adna a hazai termés csaknem teljes feldolgozására, ami alapjaiban javítaná a méhészkedés jövedelmezőségét. A maradék 5-10 ezer tonna lédig mézünkért jobban kapkodnának a külföldi vevők, mint a jelenlegi 18 ezer tonnányiért, hiszen most eladási kényszerben vagyunk.

– De szép is lenne! Nagy kár, hogy a piac nem hipotéziseken, feltételezéseken nyugszik. Lépjünk ki a méz világpiacára. Köztudott, hogy Kína annyi mézet gyárt – méhek nélkül – amennyit a piac igényel. Csakhogy Kína nagy, gazdag ország, és a kereskedelmi tárgyalásokon a méztéma azért tabu, mert tilalom esetén az ázsiai állam például nem vásárolna kitűnő autókat például az EU tag Németországtól. Kit érdekel, hogy közben tönkremennek az uniós méhészek?

– A kérdésében említett tény gyalázat. Az országunkban ténykedő feldolgozók-felvásárlók lépjenek túl a külföldi-magyar tulajdonon, hiszen ez antagonisztikus érdekellentét. A külföldi tulajdonú, nálunk működő cégeknek az az érdekük, hogy tőlünk lédig formában felvásárolják a mézet, majd kivigyék a külföldi, döntően nyugati méztöltő üzemekbe. Ahol aztán a kínai méz javítására használják az árut, és nyilvánvalóan nem magyar mézként hozzák forgalomba. Ezért a magyarországi békétlenség. Tehát itthon kellene feldolgozni, üvegezni a magyar mézet, és így exportálni. Ha itthon mi tesszük az üvegbe a mézet, akkor garantált a kiváló minőség, és ez egész más jövedelmezőséget is eredményez egyből. Érdemes ezért a célért összefogni és küzdeni.

– Engedjen meg egy kis kitérőt. Még a rendszerváltozás körül jöttek hozzánk a méztermelés tanulmányozására a nagy uniós szakértők. Majd összehívtak egy sajtótájékoztatót és kijelentették: a megoldás a magyar méz üvegezése. Azóta eltelt csaknem három évtized és – néhány dicséretes próbálkozást leszámítva – nem történt semmi. Mézünk kétharmadát most is nyersanyagként, javító mézként exportáljuk.

– Ennek a helyzetnek a megváltoztatása döntheti el a magyar méz jövőjét. Együttműködünk-e felelősen azért, hogy itthon feldolgozzuk a mézünket és üvegezve juttatjuk el a külföldi vevőkhöz. Van másik lehetőség is: minden marad a régiben, és továbbra is kiszolgáltatjuk a méhészeti ágazatot a nyugati méztöltő üzemeknek.

– A feldolgozó-felvásárló üzemekben lévő külföldi tőkével mi lesz? Azt ki kellene vásárolni. Lesz erre elegendő magyar pénz?

– A piac elvei mindenkire vonatkoznak. Ahogy az autóiparban is van prémium szegmens, úgy a mézben is. A magyar méz a prémium kategóriába tartozik. Ennek palackozása a külföldi tulajdonú mézfeldolgozó üzemeknek is megérné.

De lesznek pályázati lehetőségek, amelyek segítségével új mézfeldolgozók létesülhetnek, vagy kapacitásbővítés történhet. Erre a 2020 utáni EU forrásokból mindenképpen lesz lehetőség. Ha tehát a magyar méhésztársadalom szereplői kiegyeznek egymással, akkor a magyar méz 100 százalékát le lehetne palackozni. Ennyivel tartozunk a magyar méz védelmének.

A 21. század felfedezésre váró rejtélye a méhpempő. Miként lehetséges, hogy az eltérő pempőadagolástól kevés petéből méhanya, sokból pedig dolgozó fejlődik? Kutatási témának sem rossz! Miközben politikusaink büszkén emlegetik „Magyarországot méhészeti nagyhatalomként”, addig a hazai, szerény hátterű méhészeti kutatásokról ugyanez korántsem mondható el. Miért az ellentmondás?

– Nagy célom és vágyam, hogy a gödöllői kutatóintézetet fejlesszük, és méltó színvonalra emeljük. Ezen célszerű elgondolkodni: az összes méhésztovábbképzést, szakoktatást, mindent próbáljunk Gödöllőre vinni. Élesszük föl azt az intézményt, ahol egykor nemzetközi hírű méhésztudósunk Örösi Pál Zoltán dolgozott, ahol az emlékszobája van.

Forrás: Méhészet