0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Cserjék a Bibliából

A bibliai történetek nagy része vadvirágokban, cserjékben, szárazságtűrő törpecserjékben gazdag, legelőterületnek is megfelelő vidékeken játszódik. Ennek ellenére a vadon élő cserjék közül nem sokat említ a Biblia, pedig sokszor fontos a szerepük egy-egy történetben. A korábban megjelent Gyümölcsök a Bibliából illetve Zöldségek a Bibliából című cikkek folytatását közöljük.

Égő tüskebokor

Az egyik legismertebb bibliai növény egy cserje. A történetben Isten, kilépve a megismerhetetlenségből, személyesen szólította meg az akkor már 80 esztendős Mózest. Épp Hóreb hegyénél legeltette az állatait, amikor „látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor…” . A történetben szereplő növény sok fejtörést okoz a Bibliát tanulmányozó botanikusoknak.

A tűzben el nem égő cserje csak a magyar fordításokban csipkebokor, és nem valószínű, hogy a Sínai-hegyen bennszülött, rendkívül ritka arab rózsáról (Rosa arabica) lenne itt szó.

Az eredeti szövegben szereplő, tüskebokor jelentésű héber kifejezés alapján a kutatók több növényt feltételeznek.

Egyik a vérvörös szeder (Rubus sanguineus), mely 1-2 méter magas, nagyon változatos megjelenésű cserje, Nyugat-Európától a mediterrán vidékeken át a Himalája nyugati részéig őshonos, gyakori növény. Köves lejtőkön, ritkás cserjésekben, vízpartokon, források, mocsarak közelében él. Sokan ezt a cserjét tartják Mózes lángoló bokrának. A Sínai-hegy (Hóreb-hegy) tövében, a Szent Katalin kolostorban Mózes csipkebokraként nevelik. A IV. században Heléna császárnő épített egy kápolnát oda, ahol a hagyomány szerint a bokor égett, majd a VI. században a kápolna köré görög ortodox kolostort építettek, amely azóta is a világ egyik legrégebbi, folyamatosan működő kolostora.

A másik jelölt, a Sínai-félszigeten is őshonos, élénksárga pillangós virágú szennacserje arab neve a héber kifejezéssel azonos. A valódi szennacserje (Cassia senna) egy méter magasra nő, a lepényfafélék családjába tartozik. Gyógynövényként is ismerik, levele és termése évszázadok óta széles körben használt hashajtó. Bélférgesség ellen is jó, és élénkítő hatása is ismert. A trópusokon elterjedt cserje, Afrikától az Arabfélszigeten át Indiáig. Izraelben csak a déli részeken, az Avara-völgyben, forró sivatagi vízmosásokban, vádikban fordul elő.

Faszénégetők

A Szentírásban többször szereplő „rekettye” valójában a Közel-Kelet és Észak-Afrika homokos, sivatagi és tengerparti területein őshonos kákaborsó (Retama raetam). Ez az 1-3 méter magas cserje a szintén pillangós virágú rekettye (Genista) rokona. Igazi, szárazsághoz alkalmazkodó, sivatagi növény, szőrös, lándzsás levelei csak néhány hétig élnek, majd lehullanak, ezzel is csökkentve a párologtatást. Helyettük a zöld szárak végzik a fotoszintézist. Tavasszal nyíló fehér virágaiból nyárra kicsi hüvelytermések fejlődnek.

A Szentföld kopár, sivatagos és homokos tengerparti területein gyakori cserje mélyre hatoló gyökereivel a legnagyobb szárazságot is elviseli, sok helyütt szinte az egyetlen árnyékadó növény. Gyökeréből és szárából a sivatagi népek kitűnő faszenet készítettek.

A Bibliában szereplő héber neve (rothem = megállít, felkantároz) a kákaborsó azon tulajdonságára utal, hogy gyökereivel megfogja a mozgó homokdűnéket. Tudományos neve is innen ered, azon kevés esetek egyike, amikor az is héber eredetű.

Mi a manna?

A tamariszkuszok a tamariskafélék családjába tartozó fák és cserjék. Több mint félszáz fajuk a szubtrópusi sivatagos és sós talajú területeken él. Mélyre hatoló gyökérzetük és jellegzetes, apró, kis párologtatófelületű, pikkelyszerű, szórt állású leveleik is a száraz éghajlathoz való alkalmazkodást mutatják. Négy-öttagú, fehér vagy rózsás árnyalatú apró virágaik füzérvirágzatban nyílnak.

Sok fajt csersav- (tannin-) tartalma vagy építkezéshez használható faanyaga miatt hasznosítanak, másokat szikes talajok, tengerparti homokdűnék fásítására vagy díszcserjének ültetnek.

A Szentföldön is több mint egy tucat faj él, egy részük a félsivatagi területeken, köves vagy homokos vízmosásokban, mások sós mocsarakban, folyóvölgyekben. A tamariszkuszok száraz, fátlan élőhelyeken betöltött jelentőségét, fontosságát az is jelzi, hogy a Biblia több helyen név szerint említi őket.

Az egyik legmagasabb közülük a kopasz tamariszkusz (Tamarix aphylla), néha akár 12 méteresre is megnő. Különlegessége, hogy levelei hüvellyé redukálódtak, így a hajtásai úgy néznek ki, mintha gyűrűkre tagolódnának. Gyökerei mélyre hatolnak a vízért, egyszer megmérték, hogy 11 méterre is lejutnak. Őshazájában, Szudántól az arab sivatagokig homokdűnéken, sós sivatagokban és vádikban nő. Gyakran ültetik a falvakba árnyékadó fának, és sivatagi fásításra is alkalmas.

A Biblia másik fontos tamariszkuszfaja, a mannacserje (Tamarix nilotica) Északkelet- Afrikában és az egész kelet-mediterrán térség sivatagi és tengerparti élőhelyein őshonos, 2-4 méter magas, vörösbarna kérgű cserje vagy fa. Mélyre hatoló gyökerei a sivatagban is vízhez juttatják.

Nyáron egy pajzstetűfaj szúrása nyomán a fölső ágai fehéren fénylő, méz sűrűségű, kellemes illatú, jóízű, cukortartalmú nedvet választanak ki. Hajnalonként, mielőtt a cseppek elolvadnának, a sivatagi őslakosok étkezési és gyógyászati célokra gyűjtik.

A Bibliában olvasható, hogy amikor Isten kiszabadította népét az egyiptomi szolgaságból, Mózes vezetésével 40 évig vándoroltak a pusztában, miközben a természeti jelenségeket felhasználva adott élelmet a népnek: „…reggelre pedig… amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát… a manna olyan volt, mint a koriandermag, hasonló az illatos gyantacsepphez. A nép elszéledt, és úgy szedegette”. Régóta izgatja a tudósokat, hogy mi volt a manna, eredetére többféle elmélet született. Sok kutató algának vagy zuzmónak tartja. A Sínai-félszigeten is élő kocsonyamoszat szélsőségesen sivatagos éghajlaton él, és eső hatására indul növekedésnek. Száraz, morzsalékos telepei azonban kemények és rossz ízűek. A szabálytalan alakú, gömbszerű mannazuzmó ehető, a beduinok alkalmanként gyűjtötték, és őrleményét lepénnyé szárították. A hajnali párától megduzzad, majd újra kiszárad, és a szél hátán vándorol. Nagyobb mennyiségben azonban nem fordul elő.

A ma legelfogadottabb elmélet szerint a manna a mannacserje vagy esetleg más sivatagi cserje édes, gyantaszerű izzadmánya, mely sárgásfehér, szilárd szemcsék formájában hull a földre.

Csak a neve bibliai

A júdásfa neve arra az elképzelésre utal, amely szerint Júdás egy ilyen fára akasztotta föl magát. Ennek az lehet az alapja, hogy a júdásfa bíborpiros virágbimbói vércseppekre emlékeztetnek.

Több más olyan növényt is ismerünk, amely a nevében bibliai szereplő nevét vagy keresztyén jelképet hordoz, a Szentírásban azonban nem találjuk.

Ilyen például a keresztesvirágúak családjába tartozó kerti holdviola (Lunaria annua), melyet ezüstösen csillogó válaszfalú, kerekded becőketermései miatt júdáspénznek is hívnak. A józsuéfát (Yucca brevifolia) Észak-Amerika nyugatra vándorló telepesei nevezték el, mert a kaliforniai Mojave-sivatag jellegzetes, törzses jukkafájának magasra nyúló levélüstökei a Szentföldet elfoglaló, az ég felé fohászkodó Józsué prófétára emlékeztették őket. A Dél- Amerikában őshonos kék golgotavirágot (Passiflora caerulea) különleges virága miatt a jezsuiták nevezték el a keresztre feszítés színhelyéről.

A közönséges júdásfa (Cercis siliquastrum) a pillangósvirágúak családjába tartozó, 3-7 méter magas, lapos koronájú cserje vagy inkább fa.

Élénk rózsaszínű virágai csomókban, a lombfakadás előtt a törzsön és az idős ágakon, tehát nem a fiatal hajtásokon nyílnak (kauliflória).

Lapos, bíborbarna hüvelytermései a következő kora tavaszi virágzásig a törzsön maradnak. A júdásfa a Földközi-tenger vidéki száraz erdőkben, sziklás lejtőkön, folyóvölgyekben él, a Szentföldön, Galileától a Júdeai- hegységig gyakori a makkiákban. Dél- Európában dísznövényként ültetik, meg is honosodott.

Parkokban nálunk is kedvelt díszcserje, zöldesfehér virágú fajtája (’Alba’) is népszerű. Április–május vagy szeptember–október folyamán ültessük napos vagy félárnyékos, védett helyre, például déli fal védelmébe, mert a késő tavaszi fagyok károsíthatják a virágokat. Jól válasszuk meg a helyét a kertben, mert az idősebb tövek már nehezen tűrik az átültetést. Metszeni nem kell. Magvetéshez a szárazon tárolt, majd forrázott magokat márciusban üveg alá vessük. A csírázáshoz 13-18 °C szükséges. A kis növényeket komposztos talajban, a szabadban neveljük, s csak a kétéves csemetéket telepítsük a végleges helyükre.

 

Cikksorozatunk korábban megjelent részei elérhetők az alábbi linkeken:

Forrás: Kertbarát Magazin