Mivel néhány éve kizárólag timolt és savakat használok a varroa elleni védekezésben (ezek viszonylag gyorsan lebomlanak és a várakozási idő csekély mértékű) , idén is arra számítottam, hogy ez a módszer remekül működik majd. A csekély várakozási idő a szer beadása után nálam azért is fontos, mert napraforgó után még van egy kisebb pörgetés és szeptemberben az utóbbi időben jellemző volt a mézharmat megjelenése, melyet sajnos, ha tehetjük, ki kell pörgetni, mert becementesedik és szinte feloldhatatlan téli élelem a méhek számára.
Az első hiba: arra gondolva., hogy a tartós hordozón beadott oxálsav – ez egy új és igencsak kecsegetető, sikeres módszer – idén is remekül működik majd augusztusban, tavasszal nem kezeltem timollal. Pedig az oxál sav tartós hordozón való beadásának szószolója, Randy Oliver is az integrált, vagyis az év közbeni több módszer és szer alkalmazását javasolja!
A másik hiba az volt, hogy nem ellenőriztem a felhasznált alapanyagok minőségét. Pl. a tejsavról, amivel a tavaszi átnézésekkor megspriccelem a méheket, kiderült – sajnos csak augusztusra-, hogy teljességgel hatástalan. Az, hogy tavasszal nem hulltak az atkák az ilyen kezelések után, azzal magyaráztam, hogy a tavalyi záró kezelés és év közbeni atkairtásom remekül működött a tejsavval és az oxállal, és még nincs annyi atka, hogy hulljon.
Sietek hozzátenni, hogy az efféle malőrök a hagyományos idegmérgeket használó méhészeknél is előfordulnak és tévedés lenne azt hinni, hogy az idegmérgek használói hatékonyabban és biztosabban kezelnék az atkafertőzöttséget, mint azok, akik „csak” szerves savakat és timolt használnak. Sőt az utolsó előtti nagyon rossz országos áttelelés (2016/2017)és méhpusztulás (egyes helyeken 40%-os családpusztulás) épp azt mutatja, hogy ezek a hibák általánosan és országosan előfordulnak:
– a használt szer elévül, vagy eleve nem volt hatékony;
– a helytelen tárolási körülmények között (túlhevülő vagy télen lehűlő) méhesházakban, sufnikban, napon degradálódik;
– a méhész nem végzi el, vagy nem veszi komolyan az atkairtási módszerének kontrollját;
– új, ismeretlen módszerben, ismeretlen eredetű szerben bízik;
– nem integráltan kezel.
A rémisztő kontrollnál volt család, amelyikben 100 grammnyi alkohollal lemosott méhecskén kicsivel több mint 100 atkát számoltam meg. Ez 15%-os fertőzöttségre utal, ami egyes kutatások szerint épp az összeomlás előtti határérték – megremegett a kezem és természetesen arra gondoltam, hogy beadom a régebben jól bevált amitráz alapú atkairtót. Aztán mégsem tettem vállalva némi plusz munkát, de 25 méhcsaládnál ez még belefér. Biztos forrásból (egy kutatóközpontot ellátó beszállítótól) szereztem be újabb tejsavat és oxáldihidrátot illetve glicerint.
Jó kérdés, hogy mindez mennyire veszélyezteti a méhanyákat, de hamarosan kiderül, hogy ez az intenzív tejsavas kezelés ártott-e nekik.
Néhány ilyen tejsavas kezelés után pedig betettem immár a biztos forrásból beszerzett glicerin és oxál alapú tartós hordozót. Tulajdonképpen szerencsém volt, hogy még „időben” észrevettem a hibát, bár ezt csak a tél fogja eldönteni.
Mivel a varroa által összeomló családok potenciális veszélyt jelentenek a méheken előforduló virusok egész méhészetünkben és a szomszédos méhészetek megfertőzésére, különösen fontos figyelnünk arra, hogy atkairtási módszerünk hatékonyan működik-e. Ezenkívül pedig már a közeljövőben kiemelt jelentőséggel bír az, amit Randy Oliver az American Bee Journal (2018/9) legújabb számában fontosnak tart:
Eddig a szaporításban és méhanyanevelésben többnyire a mézhozam, szelídség, csekély rajzási hajlam és jó petéző képesség volt a kritérium. Lényeges a saját érdekünkben ezután a varroarezisztenciára is ügyelni. Ehhez persze a családokat, vagy legalábbis méhállományunk egy részét ebben a tekintetben is figyelni kell.