0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Képesek-e érvényesülni a magyar fajták?

Magyarországon az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővült a termeszthető növényfajok és fajták száma: míg 1960-ban 600-nál is kevesebb államilag elismert fajta volt elérhető a gazdák számára (szántóföldi növények, zöldségfélék, gyógy- és fűszernövények, szőlő, gyümölcs), addig 2018-ban a Nemzeti Fajtalistán már több mint 3000 tételt tartottak számon.

A bőséges hazai kínálat mellett az Európai Unió fajtalistájáról is szabad a vásár a szántóföldi és kertészeti kultúrával gazdálkodók számára. Mindazonáltal a választásuk komoly hatással van eredményükre, gyümölcskultúrák esetében pedig a hosszú távú elköteleződéssel járó kockázatot is vállalni kell. A másik oldalon a nemesítő sincs egyszerű helyzetben, ha új fajtájával/hibridjével piacra kíván lépni, vagy jól bevált nemesítési anyagát igyekszik a folyamatosan megújuló, konkurensekkel telített piacon tartani.

Mindkét stratégiához megfelelő szaktudás, felszereltség és nem utolsósorban tőke szükséges; ezekben jelentős a különbség az állami nemesítőhelyek, a magánnemesítők és a multinacionális vállalatok között.

Magyarországon a részben vagy egészben állami tulajdonú kutatóintézetek tevékenysége az elmúlt 100 évben meghatározó volt a főbb szántóföldi és kertészeti kultúrák fajtaösszetételének kialakításában, több esetben a multinacionális vállalatokkal együttműködve. A Magyarországon előállított fajták nemcsak itthon, hanem világszerte keresettek voltak. Az utóbbi évtizedekben azonban az állami nemesítők működése elsősorban a finanszírozás és a tulajdonlás változásából eredően nehezebbé vált, lemaradásuk a multinacionális vállalatokhoz képest mind anyagilag, mind az alkalmazott munkaerő mennyiségében, minőségében és összetételében nőtt. Ezek az intézmények jelentős versenyhátrányba ke­­rültek, amit a fajtaválaszték EU-csatlakozással járó bővülése, a konkurencia növekedése is erősített.

Az Agrárgazdasági Kutató Intézet kérdőíves felmérésen alapuló kutatást végez a hazai szántóföldi és kertészeti növénytermeléssel foglalkozó gazdálkodók körében. A felmérés célja, hogy feltárja a magyarországi szaporítóanyag-felhasználási szokásokat, stratégiákat, a választást segítő tényezők szerepét.

Kérjük, hogy ha Ön szántóföldi és/vagy kertészeti növénytermeléssel foglalkozik, szánjon 15 percet az anonim kérdőív kitöltésére, mondja el véleményét, tapasztalatait!

A kérdőív március 18-ig, IDE KATTINTVA érhető el.

A nemesítési munka intenzitását jól szemlélteti az évről évre megjelenő Nemzeti Fajtajegyzékben szereplő, hazai és nemzetközi nemesítőhelyek által előállított fajták száma. Az elismert fajták származásának megállapítása a fajtajegyzék alapján korántsem egyszerű, ugyanis a fajta bejelentője és fenntartója lehet attól függetlenül is magyar székhelyű vagy telephelyű vállalat, hogy maga a fajta sok esetben külföldi nemesítőhelytől származik. Ellenben ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a számos fajta közül melyek a hazai állami tulajdonban lévő ne­­mesítőhelyek által előállított fajták, akkor a fajta fenntartójából lehet a legnagyobb bizonyossággal kiindulni.

Az Agrárgazdasági Kutató Intézetben végzett, 2018. évre vonatkozó, fenntartó szerinti vizsgálatból kiderült, hogy az állami nemesítőhelyek hozzájárulása a szortimenthez növényfajonként igen változó. Megbízható adatok hiányában azonban az egyes fajták/hibridek árutermő területére vonatkozó arányok és a piaci viszonyok kevéssé átláthatók. Noha a gabonaféléken belül a tri­ti­kálé szerény kínálattal rendelkezik, a 18 államilag elismert fajta 56 százalékát magyar állami ne­mesítőhely jelentette be fajtaelismerésre, illetve ők is tartják fenn.

Meghatározó a ma­­gyar állami fajták részaránya az őszi búza (44 százalék) és az őszi árpa (40 százalék) esetében. Ugyanakkor az összes Nemzeti Fajtalistán szereplő kukorica­hibrid mindössze 16 százaléka köthető ma­­gyar állami intézményhez a vizsgált évben. Az olajnövényeket te­­kintve a legnagyobb fajtagazdagsággal rendelkező szántóföldi kultúránál, az őszi káposztarepcénél alig találkozunk magyar állami fenntartású fajtával, ezek részaránya épphogy eléri a 4 százalékot. A napraforgó és szója esetében ez az arány egyaránt 19 százalék.

A zöldségféléken belül a paprikát (étkezési, fűszer) jellemzi a legnagyobb fajtagazdagság a Nemzeti Fajtajegyzékben: a 272 fajta 26 százalékát tartotta fenn magyar állami nemesítőhely 2018-ban. Sok fajta közül válogathatnak a termelők a paradicsom esetében is, de ezeknek csupán 6 százaléka állami fenntartású, miközben a zöldborsó esetében ez az arány 41 százalék (30 fajta). A többi zöldségfélénél már lényegesen kisebb az állami fajták száma.

Jóllehet a gyümölcsfajok között nem találunk olyan nagy fajtagazdagságot, mint az említett kultúrák esetében, azonban több fajnál is szinte csak magyar állami neme­sítőhely által fenntartott fajták vannak a köztermesztésben.

Például a 20 meggyfajta 100 százaléka, a 30 cseresznyefajta 57 százaléka, a 35 kajszifajta 71 százaléka sorolható ebbe a kategóriába. Egyes fajoknál, mint például az almánál, az állami nemesítőhelyek jelentettek be, illetve tartanak fenn nem magyar származású fajtákat, ezek többsége régi nemesítésű. A szőlőnél sikeresnek mondható a magyar nemesítés: a fehérbort adó szőlőfajták/klónok 76 százaléka, a vö­­rösborszőlő-fajták/klónok 68 százaléka és a csemegeszőlő-fajták/klónok 72 százaléka állami nemesítésű.

A nemesítés költséges és időigényes folyamat, és a megtérülés még egy sikeres genotípus esetében is lassú. A munka eredménye csak évekkel a folyamat megkezdése után realizálódik, és mindeközben sok törzsanyag kerül kiszelektálásra, ami eredmény nélküli ráfordítást jelent. Ugyanakkor a piaci alkalmazkodás, a fajtakínálat mellett a portfólió szélesítése létkérdés, ami egyfajta „készenléti” állapotot is megkövetel annak érdekében, hogy az új piaci igényekre adott reakció ideje lerövidüljön. Ez akkor működhet jó hatásfokkal, ha a nemesítési anyagok között már rendelkezésre áll a kívánt tulajdonsággal rendelkező genotípus. A nemesítési munka folyamatos tőkeigényének biztosításához azonban nem elegendő az átütő fajta megléte, azt értékesíteni is tudni kell a konkurensekkel zsúfolt piacon. Vagyis a piaci rés megtalálása és az értékesítési stratégia ugyanúgy feltétele a sikernek, mint a kiváló fajta/hibrid nemesítése.

Az AKI 2018-ban készített elemzésének eredményei is ezt támasztották alá, amelynek keretében egy-egy régebbi, hazai állami nemesítőhely által nemesített búza-, napraforgó-, repce-, szója-, dió- és cseresznyefajta 2008–2016 közötti „karrierje” került górcső alá.

A vizsgált szántóföldi növényfajták esetében a nemesítés és fajtaelismerés 8–12 évet vett igénybe. Az ezen időszak alatt felmerült költségek a búzafajta esetében 7, a repcefajta esetében már 2, a szójafajta esetében pedig 5 év alatt térültek meg, haszon ezt követően realizálódott.

Ezzel szemben a vizsgált napraforgófajta belpiaci értékesítéséből a vizsgált időszakban nem származott annyi bevétel, amennyibe a nemesítése került. Az is kiderült a vizsgálatokból, hogy a fajták sikere nem csak a teljesítőképességükön múlt: a piacra lépés és a piac megtartása alapvetően befolyásolta a nemesített anyag eredményességét. A kalkulációk alapján ugyanis a vizsgálatba vont, üzemi kísérleti körülmények között az országos átlaghozamot 2008–2016 között 30–60 százalékkal meghaladó teljesítményt nyújtó, hazai állami kutatóhely által nemesített fajták termesztésével hektáronként évi akár 90–110 ezer forint többletjövedelem realizálása vált lehetővé az országos átlag szintjén teljesítő fajtákhoz/hibridekhez képest.

Míg egyes fajták a felfutást követően az erős versenyben is képesek voltak piacon maradni, addig mások hamar kiestek, illetve fel sem futottak.

Ez utóbbi esetekben a konkurensek (pl. fejlett rezisztenciatulajdonságokkal, illetve nagyobb termőképességgel rendelkező hibridek) kiszorították a vizsgált hazai fajtákat a termőterületről.

A gyümölcsfajok nemesítése a szántóföldi növényekénél jóval több időt vesz igénybe, ami jelentősen növeli a nemesítő kockázatát. Jelenleg a magyarországi diótermelés 90 százalékát két fajta (Alsószentiváni 117, Milotai 10) fedi le, amelyek több mint 40 évesek. A dió nemesítése hosszadalmas és költséges folyamat, a keresztezéstől számítva 23–28 év múlva kerülhet átadásra egy új fajta, miközben számos a sikertelen próbálkozás. A dió ökológiai amplitúdója szűk, ezért világfajta előállítása nem lehetséges.

Ugyan a piac így korlátozottabbá válik a hazai nemesítők számára, azonban ez további lehetőségeket is rejt magában, mivel a Kárpát-medencében a ma­­gyar diófajták népszerűek.

A cseresznye nemesítése 17–20 évig eltart. Hasonlóan a dióhoz, a cseresznyénél is az idő a korlátozó tényező mind az új fajták bejelentését, mind azok sikerességét tekintve. A Nemzeti Fajtajegyzékben szereplő 30 államilag elismert fajta több mint fele magyar nemesítésű, továbbá sok külföldi fajta ma­­gyarországi klónszelekcióval született. Sikertörténetként tartják számon a Carmen fajtát, amely nemzetközi karriert futott be: olasz, francia, német, szlovák és chilei faiskolák kaptak allicenciát.

A multinacionális vállalatok és a magyar kutatóhelyek ha­­tékonysága és eredményessége közötti különbség okai a rendelkezésre álló, felhasználható inputok (tőke, szakember, kutatóhely felszereltsége stb.) mellett a kísérleti telephelyek számában, a nemzetköziségben, a nemzetközi tapasztalatok szerzésében és megosztásában is keresendők. A magyar fajták/hibridek között azonban most is vannak perspektivikusak, és ezek számát a részben vagy egészben állami tulajdonban lévő kutatóhelyek ne­­hézségeinek orvoslásával nö­­velni lehetne.

Dr. Németh Szilvia, Dr. Molnár Zsuzsa
Agrárgazdasági Kutató Intézet

Forrás: Magyar Mezőgazdaság