0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Gyapjúszivárvány

Véletlenül bukkantam rá Horváth Éva szépséges gyapjúgombolyagjaira. Nyár végén, a Mesterségek Ünnepének forgatagában hirtelen megállított a puha anyag és a pasztellszínek mesés keveréke. Megszámlálhatatlan árnyalat, valami jó, meleg természetességben. A kirakodó asztalka körül mezei virágokból és zöld szárakból font kerítés, mögötte egy mosolygós hölgy.

Hamar kiderült, maga festi erdő-mező növényeivel a gyapjút, és ennek érdekes története van.

A többiről már nem a budai Várban, hanem Éva falujában, a zalai Bocföldén beszélgetünk. Érkeztünkkor vendéglátónk egyből a műhelybe kísér, ahol a gubacsapó szövőszéktől a nemezbábokig, fonott gyékény kópicokig, szakajtókig minden a kézművességről vall. Tiszteletünkre öblös lábasokban fő a japánakác virága és a feketedió burka, hogy bemutatót kapjunk, miképp lesz belőlük textilfesték. Ámde mindenek előtt: hogy lesz valakiből ilyen sokoldalú kézműves? Éva válasza meglep:

„Úgy, hogy én tanár vagyok. Biológiát, földrajzot és technikát tanítok felső tagozatosoknak. Láttam, hogy néha unják a gyerekek az előírt tananyagot, és azon törtem a fejem, hogyan tudnám nekik érdekesebbé tenni az órákat. Elvégeztem hát egy játszóház-vezető tanfolyamot, és ott mindenféle klassz dolgot tanultam, olyasmit, ami nekem is tetszik.”

De valójában még sokkal korábbról, családi indíttatásból ered az érdeklődés:

„Édesapám, Horváth Ernő amellett, hogy hivatásos erdész volt, egyben remek fafaragó, a népművészet mestere is. Mi mindig az erdőben laktunk erdészházakban, nem is a faluban. Szilvágyon, Pusztaszentlászlón, Söjtörön. Közelünkben voltak a füvek, fák, és volt kitől tanulni a növényismeretet. Később tanárként az is foglalkoztatott, hogyan tudnám a diákjaimnak megmutatni a magyar kultúra hagyományait, amik hajdan részei voltak életünknek, de ma már feledésbe merülnek. Úgy gondolom, egy tanárnak az is feladata, hogy fenntartsa ezt a tudást és igyekezzen továbbadni.”

A gyerekek persze élvezik a nemezelős „kalandot”, s közben játszva tanulnak. A gyapjú barátságos, kézre álló anyag, és mindenfélét lehet belőle alkotni. És, bár úgy tartják, a mai gyerek csak a kütyüket nyomkodja, ha sikerül olyasmit találni, amit szívesen készít, akkor munkára lehet fogni.

„Ez a kézműveskedés kedvükre való.

A nemez térben is formálható, és a kis papucstól a lakóházig – gondoljunk őseink jurtáira – bármire alkalmas. Próbálok újdonságokat kitalálni.

A használati tárgyakon túl nagyon szeretik a társasjátékokat, elkapós játékokat, virágokat, bábokat. Gyakran dolgozunk kavicsokon, mert az könnyen kézbe fogható, és megmozgatja a képzeletüket. A kavicsalapot körbenemezelik, és lesz belőle kutya, macska, süni, ami csak a szívük csücske. Teljes szabadságot ad. Csak a fantázia, a gyapjú meg a színek határozzák meg, mi legyen belőle.”

Hát igen, a színek! Ezek a finom, mély tónusú, mégis lágy színek. Honnan varázsolja elő őket? Gyanakodva lesek a lábosban rotyogó sötét lére. Pedig ott az igazság.

„A kapható anilin festékek harsányabb színt adnak, azokkal nem esik olyan jól dolgozni. Ezek a természetes növényi festékek más árnyalatúak. Ki kellett ismernem őket. Elolvastam egy sor könyvet, aztán elkezdtem a saját fejemmel gondolkodni. Mert sok olyan növényről írnak, ami nem található nálunk.

De azért a szegény ember is megszőtte a maga színes takaróját és biztos, hogy nem ment el bíbortetűért Mexikóba, hanem összeszedte a környezetében található növényeket.

Kérgekkel, levelekkel, gyökerekkel festett, ahogy a csodálatos székely festékesek.”

Így tett Éva is, aki állandóan kísérletezik új és új növényekkel. Megtapasztalja a „működésüket”, kitalálja, hogyan színeznek a legjobban.

„A baki erdőbe járok, ahol az édesapám erdész volt. Mindenféle növényi részt összeszedek, és próbálgatom. Több olyan van, amit nem írtak még le, de az ember rájön, hogy használhatja. Például a varjútövis benge bogyója nagyon jó, de nem érdemes szárítani, inkább mélyhűtőbe vele, így jobban megtartja a szép zöldes festőszínét. A bodzának csak az érett bogyója fest kékes-lilásan, de hamar elmegy a színe. Viszont a szilva kérge és fája, ami meleg barnás árnyalatot ad, hálás anyag, a gyapjú nagyon tartja tőle a színét. Érdekes a sóskaborbolya is: kis bogyói rózsaszínes, pirosig elmenő festéket adnak, a fája pedig sárgát.”

A színskála és a bemutató szinte végtelen, már a növények neve is elkápráztat, hát még a kirakott szivárványos gyapjúgombócok! Ráadásul a legkedvesebb festőnövények Éva kertjébe is beköltöztek. Ültetett festőcsüllenget, amit közönséges halandó simán összekeverne a spenótlevéllel, és festőbuzért is, aminek a kiásott gyökerében van a tudomány.

„A csülleng a kékfestők indigója volt. Nagyszerű anyag, bár elég bonyolult eljárással lehet kivonni belőle azt a jellegzetes kék színt. Érdekessége, hogy mikor az első adag gyapjút megfestettük vele, és kiment belőle az indigófesték, utána még újra felhasználható. A következő adag gyapjút szép rózsaszínessé tudja festeni, ha pedig még tovább dolgozunk vele, akkor lilás szürkét ad. A festőbuzér gyökere erős vörös festékanyagot tartalmaz. Többféle árnyalatban fest, attól függően, 70 oC alatt sikerül-e tartani főzés során, vagy fölmegy 100 oC közelébe az oldat. Itt is számít, hányadik főzettel dolgozunk.”

Így esik, hogy a csüllenggel festett gyapjúk színe halványrózsástól eperkrémszínen át világosdrapptól egész narancsos barnásig mindenféle átmenetben játszik. És akkor a kémhatásokról, s egyéb huncutságokról még nem is szóltunk!

Nem használok mérgező pácokat. Ha kérgekkel, termésekkel, forgácsokkal dolgozom, azokban van annyi csersav, hogy rögzíti a festéket. Ha virágokkal festek, akkor egy kis timsó segít, hogy a gyapjút megfogja.

A különböző gyapjúk is másképp festődnek. A legfinomabb az alpakka, az például nem annyira szereti a festést. Aztán van a szép sima ausztrál merinói, vannak a hazai merinók, és van a hosszú, kemény szálú rackagyapjú. Máté fiam a kutya szőrét is szívesen fonja. A moszkvai őrkutyának, és a szamojéd kutyának ilyen finom, selymes a fésült szőre” – mondja házigazdánk, azzal kezembe nyom egy pihe-puha pamacsot, én meg hitetlenkedve simogatom az ebgyapjút. Közben elkészül az erdei feketedió sötét festéke, és a japánakác sárga főzete is. Utóbbit azért szereti, mert „jókor van jó helyen”.

„Iszonyú tömegben hullik a virága nyár elején. Nekem kapóra jön, mert épp akkor van a fonótáborunk, és az úgy zajlik, hogy kimossuk a gyapjút, megfestjük és utána fonjuk belőle a fonalat. Kimegyek a tábor első napján az utcára, összesöpröm a lehullott szirmokat, és abból már lehet is festeni. Kamasz fiam közben fejét fogva kiabál, hogy „nem énhozzám tartozik!” – meséli nevetve, ahogy arról is humorral szól, mint hagyták maguk mögött az egerszegi városi lakást. Ahol már egyre nehezebben fértek a zsákokban gyűlő festőforgácsok, gyékények, innen-onnan kapott koszos, nyers gyapjúk. Máté meg kutyára, cicára ácsingózott, eljöttek hát a kertes házba, hogy mindenre legyen hely. Horváth Éva kedvtelésből alkot, és munkáit rangos szakmai elismerések kísérik. Az Élő Népművészet kiállításon kétszer kapott aranyoklevelet, és első helyezést ért el országos pályázaton. Komplett meséket elevenítenek meg díjnyertes nemezbábjai.

„Régebben sokkal több volt belőlük, de valahány kiállításra elmegyek, megtetszenek az ismerősök gyerekeinek, és nincs szívem nem odaadni. Így fogynak lassanként. Nem baj, lesz más! Engem igazán az érdekel, hogyan lehet a hagyományokat továbbgondolva mindig valami újat létrehozni.”

Forrás: A Mi Erdőnk