0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Minorka: a baromfiudvar „arisztokratája”

Aránylag kicsi, az Ibériai-félszigetről és a spanyol szigetekről származó baromfifajták állománya, kiállításokon is ritkán lehet velük találkozni. Ezek közé tartozik a minorka fajta is.

Aminorkát Spanyolország parlagi baromfiállományából tenyésztették ki, mégpedig Angliában, ahol 1834-től minorka néven vált közismerté (nevét a Menorca-szigetről, vagyis a származási helyéről kapta). Angliából Amerikába és Nyugat-Európába került. Németországban 1870 körül jelent meg.

A minorkát előszeretettel tenyésztették jó tojóképessége és szép külleme miatt.

Az amerikai és német tenyésztők megpróbálták a fekete vajan­dottal és a langsannal keresztezni, hogy így rózsatarajú példányokat nyerjenek. Ennek a keresztezésnek következtében azonban teljesen elvesztette az eredeti, jellegzetes testalakját. Ennek ellenére a minorkánál ma a rózsataraj is megengedett, ekkor viszonylag kisebb, szorosan illeszkedő húsos tarajnak kell lennie kis gyöngyökkel és nem túl hosszú, a tarkót követő tarajvéggel.

Ennek a nemes földközi-tengeri fajtának a törzse hengeres, a farok felé keskenyedő, farka a hátával egy vonalat alkot. Melle és válla széles, nyaka aránylag hosszú, akárcsak a szárnyai. Farka zárt, széles sarlótollakkal. Tollazata az eredeti színváltozatnál sötét­fekete, fémfényű, míg pehelytollazata sötét. Nem kívánatosak a lila vagy a barnás tollak, a fehér szárnyak és pehelytollak. Csőre hajlott, fekete világos hegyű. Taraja megfelelő nagyságú öt mélyen fűrészelt foggal, amely egészen a csőr tövéhez ér, a tarajvég eláll a fejtől. A tojó taraja egyik oldalra lehajló, de nem takarja a szemet. Állebenyei meglehetősen nagyok, jól lekerekítettek és ránc nélküliek. Arca vörös, füllebenyei nagyok, simák, oválisak, fényesek, fehér színűek. Csüdje fekete, a világosabb színeződés nem kívánatos. Tojásának a héja fehér. A kifejlett kakas súlya 2,5-3 kg, a tojóé 2-2,5 kg között.

A leggyakoribb színváltozata a fekete. A századforduló körül még létezett karvalyszínű minor­ka is, amely ma már sajnos nincs.

A minorka fehérszínű változatát sokáig nem kedvelték, ezért szinte eltűnt és hosszú idő után először 1977-ben mutatták be újra nagy kiállításokon. Ennek ezüstfehér színűnek kell lennie, halványkék, sárga, vagy krémszínű árnyalat nélkül. A lábak és a karmok világos hússzínűek. A szem színének a feketénél sötétbarna-feketének, a fehérnél pirosnak kell lennie.

E tekintélyes, mégis oly elegáns, érdekes fejpontokkal rendelkező baromfinál a vonzó külseje ellenére nem szabad elhallgatni, hogy csak rövid ideig kiállíthatóak teljes szépségükben. Mindemellett a minorkát a baromfiudvar „arisztokratájának” hívják, megfelelő kiállítási állapotban valóságos gyöngyszemek. Büszke tartása és finom alakja mellett figyelemreméltó a kiemelkedő tojástermelő képessége (évi 170-180 db), jó hústermelése, valamint az időjárással szembeni edzettsége, korai ivarérése és a csibék meglepő növekedési erélye.

Angliában és Németországban egymástól függetlenül alakították ki a tenyésztők a minorka kistermetű változatát 1910 körül. Angliában a bantam, Németországban pedig az aranyszínű német törpetojók is szerepet játszottak nemesítésében. A test méreteivel összevetve a díszes fejpontok feltűnően nagyok.

Általában egyszerű tarajú példányokat találunk, de a rózsataraj szintén elismert, Angliában mégsem elfogadott.

A füllebenyek szintén nagyok, mandula alakúak, vastagok és sima felszínűek, színük fehér, a sötétebb színű minorkánál a szem sötétbarna. A testmérettől eltekintve tulajdonságai megegyeznek a nagytestűnél leírtakkal.

Világszerte ennél a törpe fajtánál is a fekete a leggyakoribb, emellett fehér, egyszínű kék, borsárga, sávozott és gyöngyszürke minorkákat is tenyésztenek. A díszes elegáns megjelenésüknek köszönhetően a törpe minorkák keresettnek számítanak. Meglehetősen magasra képesek repülni, ezért legjobb őket zárt kifutóban tartani. Jó tojók, viszont ritkán kotlanak és akkor sem igazán megbízhatóak. Legjobb másik fajtával, vagy keltetőgéppel kikeltetni a tojásokat.

A magas taraj, a hosszú állebenyek és a nagy füllebenyek a fagyra érzékenyek.

Télidőben óvintézkedéseket kell megtenni, hogy megelőzzük a tollatlan bőrrétegek elfagyását, pl. kis vazelinolaj és olyan speciális itatók, amelyeknél az állebenyek nem nedvesedhetnek meg. A szaporodási időszakban a fehér füllebenyek zsugorodásra hajlamosak és kissé elbarnulhatnak.

Ez a fajta leginkább Angliában elterjedt, más országban nem nagyon tenyésztik. Ha megfelelőek a tartási körülmények, akkor nálunk sem jelent tartása és tenyésztése különösebb problémát.

Szénási Gábor

Újhartyán

Forrás: Kistermelők Lapja