Ezek a különös szárnyasok Új-Zélandon honosak, leginkább a Déli-szigeten fordulnak elő 600-2000 méteres magasságban. A fehér ember megjelenéséig jóval nagyobb volt elterjedési területük, mára azonban csak az ország déli részén, elsősorban a nemzeti parkok területén találkozhatunk velük.
Azonban nemcsak sok élményt, hanem sok bosszúságot is okoz e madár a természet rajongóinak,
hiszen például, ha a parkolóban hagyott kocsit egy unatkozó keacsapat kiszemeli magának, perceken belül megfoszthatják az ablak körüli gumiszigeteléstől, vagy éppen a kerekek szelepeit rágják le hihetetlen erős csőrükkel. Ha elég idejük van, még magát a gumiabroncsot is képesek kikezdeni. Mindezt pusztán játékból teszik.
A keákról hosszú időn keresztül az a hír járta, hogy a birkák hátát is kirágják, s a bárányokat el is pusztítják – mára bebizonyosodott, hogy ez csak részigazság, mivel a kea szívesen rájár a dögre is, így ezeket az állatokat már korábban elhullott birkákon figyelték meg. Tehát többet írtak számlájukra, mint érdemeltek volna.
1860 és 1970 között államilag is támogatták a keák irtását, de számuk olyannyira lecsökkent, hogy 1986-tól teljes védelmet élveznek.
Korábban azonban viszonylag kevés kea érkezett az európai madárbarátokhoz, illetve állatkertekbe, így a kontinensünkön élő állomány csak lassan kezdett felszaporodni.
A keák párválasztó madarak, így legalább 6 példányt kell együtt tartanunk ahhoz, hogy megbízható tenyészpárra szert tegyünk. A hároméves egyedek már tenyésztésbe foghatók, a párokat külön helyezzük el, s mintegy 50×50 cm alapterületű és 1 méter magas faodút érdemes számukra biztosítani, melybe a tojó 2-5 fehér tojást rak évente egyszer. Azonban, ha elvesszük a tojásokat, még egy fészekaljjal megajándékozza – általában nyár derekán – a gazdáját.