0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 19.

Szarvasmarha-legeltetés a hüllők szolgálatában

A Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó Peszéradacsi-rét természetvédelmi szempontból különösen nagy jelentőségű terület. A fajok védelme elsősorban élőhelyeik megőrzésével biztosítható. A gyepterületek kezelésének két alapvető módja a kaszálás és a legeltetés.

(Szemelvények tudományos diákköri (TDK) dolgozatokból)

„A Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó Peszéradacsi-rét természetvédelmi szempontból különösen nagy jelentőségű terület, egyedülálló fajgazdagság jellemző rá mind a növényvilág, mind az állatvilág terén. Ezt az élőhelyek nagyfokú változatosságának köszönhetjük: a homokbuckák tetején száraz, nyílt homokpusztagyepeket, a buckák közötti mélyedésekben magas füvű, üde lápréteket találunk, a kettő között pedig több átmeneti vegetációtípust.

A terület gazdag hüllőfaunával rendelkezik, megtalálható például hazánk egyetlen őshonos teknősfaja, a mocsári teknős, a zöld gyík, a fürge gyík, a homoki gyík, a vízisikló és a világon egyedül a Kárpát-medencében élő rákosi vipera.

Magyarországon valamennyi őshonos hüllőfaj védett vagy fokozottan védett. Állományaik megőrzését nemcsak a természetvédelmi szakemberek, hanem a gazdálkodók is segíthetik. A fajok védelme ugyanis elsősorban élőhelyeik megőrzésével biztosítható, az élőhelyeket pedig rendszeresen kezelni kell azok megfelelő állapotának fennmaradása érdekében. De mit jelent a megfelelő állapot egy hüllőfaj esetében, és milyen területkezelésekkel támogathatjuk állományaikat?

Természetvédelmi mérnök szakos hallgatóként konzulenseimmel, Dr. Vadász Csabával (Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság) és Dr. Malatinszky Ákossal (Szent István Egyetem) az említett kérdésekre kerestük a választ. A Peszéradacsi-rétek egy 17 hektár kiterjedésű gyepfoltján részletesen fel­mértem a vegetációszerkezetet, majd az előforduló hüllőfajok adatgyűjtését végeztem el GPS-szel. Az összegyűjtött közel 15 000 rekord (ebből 727 hüllőészlelés) kiértékelésekor négy hüllőfaj esetében kirajzolódott, hogy a mintaterület mely részeit használják élettevékenységeik során. A fürge gyík a mélyebben elhelyezkedő, üde és magasabb növényzetű részeket preferálta, a homoki gyík ezzel ellentétben a buckáknak a száraz termőhelyi viszonyok miatt gyérebb növényzetű foltjait részesítette előnyben. A rákosi vipera mélyebb és magasabb térszíneken is előfordult, de csak magasabb és zártabb növényzetben, amely jó búvóhelyül szolgál az őt veszélyeztető ragadozókkal szemben. A zöld gyík bizonyult a legkevésbé válogatósnak: a magasabb fekvésű, száraz és nyílt gyepfoltokon kívül mindenhol előfordult.

A gyepterületek kezelésének két alapvető módja a kaszálás és a legeltetés.

Az állatok védelme (a rövid fűben őket könnyebben észlelő ragadozóktól, valamint a gépek pengéitől) és a búvóhelyeket biztosító változatos, zsombékos gyepszerkezet megőrzése érdekében a kaszálás itt nem fogadható el. A szakszerű legeltetés ugyanakkor megfelelő területkezelési mód. A legjobb a szarvasmarhákkal történő legeltetés, mert ez a faj alacsony legeltetési intenzitás esetén magasabban és mozaikosabban legel, mint például a ló vagy a juh, így számos hüllő megtalálhatja a számára kedvező vegetációszerkezetet egyazon, viszonylag kis kiterjedésű gyepen. Jelenleg extenzív marhalegeltetés folyik (0,3 állategység/hektár).

Kutatásom bizonyságát adja annak, hogy a természeti értékeink megőrzését e tájban csak a gazdálkodókkal közösen, együttműködve tudjuk biztosítani.”

Fejes Zsófia Anna

Szent István Egyetem, Mezőgazdasági- és Környezettudományi Kar, Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Intézet, Természetvédelmi és Tájökológiai Tanszék

Forrás: Magyar Mezőgazdaság