Az európai kopasznyakú állomány egyes feltevések szerint Kis-Ázsiából származik, amely a török hódoltság idején jutott Erdélybe és a balkáni területekre is.
Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a fajta eljutott Ausztriába is, majd onnan később Németországba. A kopasznyakú tyúknak egyébként korábban nálunk többféle elnevezése is volt. Az első tenyésztője után szeremlei tyúknak, boszniai elterjedése miatt bosnyák tyúknak is nevezték. Szeremlei Lajos elsőként karolta fel ezt a fajtát az 1840-es években, és sokat tett konszolidálásáért és gazdasági értékének javításáért.
Először az 1800-as években történt, hogy Erdélyben felfigyeltek a kopasznyakú tyúkra, foglalkoztak vele, javítottak rajta keresztezésekkel (maláj és kokin fajták felhasználásával), és már 1875-ben kiállításon is szerepelt. Az erdélyi kopasznyakú tyúkot mind a hazai, mind a külföldi szakirodalom magyar fajtaként tartja számon. Ennek jogossága ma sem vitatható, hiszen magyar tenyésztők alakították ki, és tenyésztőmunkájuk eredményeként vált ismerté határainkon túl is.
Ezt a fajtát is tenyésztettem a három leggyakoribb színváltozatban, és egy jelentős létszámú fajtaklubot vezettem. Nagyon jó kapcsolatban voltunk a gödöllői KÁTKI MGE-vel. Részt vettek ők is szinte minden kiállításunkon, nagyon sok segítséget kaptunk szakmailag és a tenyészállatok vonatkozásában is.
A kopasznyakúak megtermett parlagi tyúkok, a kifejlett kakasok súlya kb. 2,5-3,0 kilogramm, a tojóé 2,0-2,3 kiló.
A teste megnyúlt, némileg egyenes tartású. A hát középhosszú, kissé lejtős vonalú, a farok részben szétterjesztett, középmagasan hordott. A kakasok fő- és melléksarlótollai szépen íveltek, meglehetősen szélesek. A láb tollatlan, a fekete és kék baromfiknál palakék színű, a többi színváltozatnál a lábak hússzínűek. Az igazi ismertetőjegy minden kétséget kizáróan a csupasz, tollatlan nyak. Ez a kakasoknál vérpiros, a tojóknál halványabb, inkább hússzínű. A bőr nagyjából a begy magasságáig tollatlan. A koponya viszont tollas, ami a csupasz nyakkal úgy hat, mintha a tyúknak kis bóbitája lenne. A füllebenyek piros színűek, követelmény a narancspiros szem. A taraj általában egyszerű fűrésztaraj, de a rózsatarajú kopasznyakú változat is elfogadott.
A kopasznyakúakat fekete, fehér, kendermagos, kékszegélyes, babos, borsárga, vörös és fogolyszínben tenyésztik. Gödöllőn jelenleg a fekete, fehér és kendermagos színekből tartanak fenn génállományt. Ezek a tenyésztés magasabb fokán álló színűek, és az új színváltozatoknál az ezekhez való felzárkóztatás a cél és a standard előírásainak minél tökéletesebb elérése.
Régtől fogva gond nélkül állják Kelet-Európa kemény teleit, nem szükséges tehát különleges berendezésekkel ellátni a tyúkólat. Rendkívül edzettek, erősek, ellenállóak, szabadon és zárt kifutóban is nagyszerűen tarthatóak. Mivel a parlagi tyúkokon belül meglehetősen nehéznek számítanak, ezért a fajta kevésbé hajlamos a röpködésre. Ugyancsak nyugodtabbak, mint a többi parlagi tyúk, így a szelídítésük is könnyebb. Tojástermelésük elfogadható, évi 100-150 darab, kb. 70 g-os nagy tojással hálálják meg a gondoskodást, kitűnő téli tojók, kotlási hajlamuk gyenge. A kopasznyakúak csibéi már kopasz nyakkal bújnak ki a tojásból, így kitűnnek más fajták csibéi közül.
Minden jó tulajdonsága ellenére nehezen tud elterjedni, mivel a kopasz nyak miatt idegenkednek ettől a fajtától, csúnyának tartják, néha a keselyűkhöz hasonlítják őket. Sajnos nekem is ez a személyes tapasztalatom.
Mindezek ellenére egy idézet szerint (Herblay, 1900) „Noha nem is nálunk keletkezett, maradjon a miénk, nem okoz szégyent, sőt büszkék is lehetünk rá, különösen büszkék akkor, ha a megfelelő alanyon kitűnő nemes fajtává tudjuk kitenyészteni.” Jelenleg is folyik a fajta javítása, nemesítése.
