0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Kezdő galambászok ideális fajtája: a bácskai hosszúcsőrű keringő

A 2004 tavaszán meghozott országgyűlési határozat a védett őshonos vagy veszélyeztetett, magas genetikai értéket képviselő tenyésztett magyar galambfajták közé sorolta be a bácskai hosszúcsőrű keringő fajtát. A „hosszúcsőrű” megjelölés azért figyelemreméltó, mert a korábbi évtizedekben a fajtát egyszerűen bácskai keringőként írták le.

De nevezték még e tollasokat bácskai magasszálló keringőgalambnak, hosszúcsőrű szegedi keringőnek, és mivel megjelenésében (és örökletes alapjában) igencsak hasonló hozzá, zombori keringőnek, esetenként zombori magasszállónak is. Péterfi István 1961-ben kiadott könyvében a bácskai keringőt a hosszúcsőrű keringő és forgógalambok közé sorolta be.

Egyértelműen magyar fajta

A különböző leírások alapján az biztosnak tűnik, hogy a bácskai (hosszúcsőrű) keringőt a Délvidéken, a szegedi keringőből tenyésztették ki az 1920-as években, elnevezését 1923-ban kap­ta. A Galambtenyésztők Lap­jában 1924 és 1927 között több alkalommal is olvashatunk arról a vitáról, ami a fajta kialakulását kísérte, s amely a szegedi magasszálló keringőből kiváló bácskai keringő küllemére vonatkozott.

A bácskai hosszúcsőrű keringőt egyértelműen magyar fajtának tekintjük.

Ugyan­akkor igaz az is, hogy napjainkban a szerbiai Zombor, az 1919-ig magyar királyi város, az egykori Bács-Bodrog vármegye székhelye és az 1871-ben alakult Zombori Egyesület tekinthető a fajta egyik gondozójának, mint ahogy erről Floszberger Istvánnak a „Látogatás Zomborban, a bácskai keringők hazájában”, című cikkében is olvashatunk. (Galambjaink, 1964/5. szám.) A zombori tenyésztők a bácskai keringőt a kezdetektől fogva saját kitenyésztésű fajtának tekintik. „A bácskai (zombori) keringő átalakulásáról” szintén Flosz­ber­ger István írt a Kisállataink 1991. évi 11. számában. 1990. és 2010. között Zele­nyánszki András jelentetett meg több kitűnő cikket a bácskai keringőkről, és arról, hogy 2010-ben a bácskai hosszúcsőrű keringő az év fajtája lett.

Röpkövetelmény: egy óra

A jelenleg érvényes standard szerint a bácskai hosszúcsőrű keringő származási helye a Duna-Tisza közének déli területe, Bácska, melyről a nevét is kapta. Közepes testnagyságú, arányos testű, kissé emelt melltartású fajta, melynek fontos jellemzője az erősen húzott fej, a hosszú csőr és a tarkótájnál induló rövidtollú, két oldalt a fülek mögött tollforgóban (rozettában) végződő, a fejhez simuló kevéssé fejlett fésű. Feje (melyet esetenként gyíkfejnek is neveznek) a csőrhegytől a tarkótájig lapos, töretlen ívet képez, melynek legmagasabb pontja a szemek fölött van.

Felülnézetben a csőrtő és a szemek közötti rész telt, horpadtságot nem mutathat. Valamennyi rajz- és színváltozata gyöngyszemű, melyet sokszor a fajta ékességének neveznek. A gyöngyszem a fehér tollazatú galamboknál is kötelező.

Csőre hosszú, vékony, jól zárt, a homlok ívének folytatásaként enyhén lefele mutató, világos szaru színű. Az egyszínűek sötét színváltozatainak és ezek csapos változatainak csőrszaruján a sötét jelzettség megengedett. Egyszínű (fekete, sárga, vörös, kék, barna és fehér), örvös, gólyás, szíves, szalagos, kovácsolt, és csapos rajzváltozatokban tenyésztik, a csaposoknál az elsőrendű evezőtollak (de minimum hét toll) fehér. Röp­kö­vetel­mé­nyük egy óra szállásidő, nagy kár, hogy ezt a követelményt teljesítő falkát országszerte nem találunk, így manapság a fajta a kiállításokon díszgalambként szerepel. A bács­kai hosszúcsőrű keringő az Európai Szárnyas, Galamb, Díszmadár, Nyúl és Kisrágcsáló Tenyésztők Szövetsége (EE) által elismert fajta.

Napjainkban a bácskai hosszúcsőrű keringőt kevesen tenyésztik, a kiállításokon alacsony egyedszámban megjelenő galambfajta, pedig különleges megjelenése, a rokonfajtáktól eltérő jellegzetes külseje miatt nagyobb figyelmet és több törődést érdemelne. Tenyésztésüket könnyíti, hogy fiataljaikat gondosan felnevelik, sőt dajkagalambként is elsőrangúak, s ezért kezdő galambászoknak is nyugodt szívvel ajánlható.

Forrás: Kistermelők Lapja