Már a XVIII. századból ismeretesek olyan feljegyzések, melyek arról tanúskodnak, hogy a gallok földjén szemkápráztató ezüstszínű nyulakat tartottak, sőt későbbi évszázadokban több ezüstös változatot is kinemesítettek.
A XIX. században Nyugat-Európában a nagyvárosiasodás velejárója volt, hogy aki tehette, nyulakat is tartott – nemcsak azért, mert a hús a városi munkásság számára szinte megfizethetetlen volt, hanem azért is, mert a nyúlgereznát is jó pénzért el lehetett adni.
Különösen a ritka színezetűeket fizették meg busásan, így kerültek az első ezüstnyulak Angliába.
Itt elsősorban a prémipar kielégítését tartották szem előtt, ezért egy viszonylag könnyű csontozatú, kistestű fajtát alakítottak ki, míg Franciaországban, ahol a nyúlhúst igencsak kedvelték, s akkoriban egy-egy családban öt-hét gyerek is élt, az ezüst nyulaknak óriás változata terjedt el. Később Németországban is divatba jött az ezüst nyúl tartása, ahol középnagy testű fajta alakult ki – ennek elismerése 1942-ben történt.
Hogy mi az igazság, nehéz ma már kideríteni, de az biztos, hogy hozzánk már az ’50-es évek végén jelentősebb számban importálták, 1970-re pedig már a közepes méretű tsz-nyulászatokban éppúgy, mint a háztájiban, igen elterjedt és közkedvelt volt a német világos nagyezüst, mely természetesen nem az NSZK-ból, hanem az NDK-ból érkezett hozzánk. Mára sokan nosztalgiából tartják – ifjúkorukra emlékeztet, amikor leadásra tenyésztették.