700 magyarországi faj - a vadon élő méhekről

A megporzás gazdasági növényeink és a természetes élőhelyek növényvilágának túlélése szempontjából is nagyon fontos. A növényi szaporodás és biomasszatermelés hozza létre a táplálékhálózatok alapját, ezért gyakorlatilag a földi élet fenntarthatósága is ettől függ. Mivel a méhek a legfontosabb megporzó szervezetek, így a megporzás és a növénytermesztés által egyértelmű hatást gyakorolnak az életközösségek, így az ember túlélésére is.

Amikor a hétköznapi emberek, vagy akár a méhészek méheket emlegetnek, szinte minden esetben a házi méhre (Apis mellifera) gondolnak. Erről a fajról a legtöbben tudják, hogy szociális életmódú rovar, kolóniáinak „feje” a méhkirálynő, akit sok ezer dolgozó vesz körül. Az is közismert, hogy a házi méhek mézet készítenek, és számos más egyéb méhészeti termék is létezik, pl. méhviasz, méhméreg, stb.

Ezek a jól ismert sztereotípiák a méhekkel kapcsolatban, de azt már jóval kevesebben tudják, hogy a házi méh mellett milyen sok egyéb méhfaj él, és ezeknek a túlnyomó többsége ráadásul nem is szociális viselkedésű, hanem magányos életmódot folytat (1. kép).

Csak Magyarországon kb. 700-ra tehető a vadon élő méhfajok száma, világviszonylatban pedig mintegy 20000-25000-re becsülik ezt a számot.

A méhek a hártyásszárnyú rovarok rendjébe tartoznak. Legközelebbi rokonaik a kaparódarazsak. A méhek általános testfelépítésére jellemző a „darázsszerű” testalkat, vagyis a két pár hártyás szárny és a torhoz kis nyelecskével (potrohnyél) kapcsolódó potroh. Testük általában dúsan szőrözött, szájszervük hosszú, nyelvszerű képletté módosult nyaló-szívó szájszerv.

Legfontosabb tulajdonságuk, mely a többi hártyásszárnyú rovartól elkülöníti őket, hogy nektárral és virágporral táplálkoznak, méghozzá nem csak a kifejlett állatok, hanem a lárvák is. A lárvák számára a nőstények gyűjtik és felhalmozzák a pollent az úgynevezett ivadékbölcsőkben. Ez feltételezi azt, hogy a pollent gyűjteni és szállítani tudják, általában a testfelületük dús szőrzetén. Tulajdonképpen ez a virágporszállítási képesség teszi őket a leghatékonyabb megporzókká, hiszen így virágról-virágra szállva könnyen átvihetik a pollent egyik növényegyedről a másikra.

Az Egyenlítőtől a sarkkörökig, az alföldi területektől a magas hegységek gyepterületeiig, egészen a hóhatárig találkozhatunk képviselőikkel. Legnagyobb fajgazdagságban mégis a melegebb, trópusi, szubtrópusi és főleg a mediterrán vidékeken találhatjuk őket. Ugyanakkor a mérsékelt égövön egyértelműen ezek a rovarok a legfontosabb megporzó szervezetek.

Nézzük hát meg, hogy a házi méh mellett milyen más, vadon élő méhcsoportokkal találkozhatunk. Kezdjük azokkal, amik a házi méhhez leghasonlóbb, szintén szociális életmódot folytatnak. Ezek közül legismertebbek a poszméhek (Bombus fajok) (2. a és b. kép), melyekből hazánkban több mint húsz faj él. Itt is, mint a házi méheknél, dolgozó, anya és hím kasztok találhatók, de szociális berendezkedésük mégis kicsit más, mint a mézelő méhé.

A legfontosabb különbség, hogy nem az egész család telel át, hanem csak a bepárzott anyák. Ezek aztán kora tavasszal alapítanak családot. A telelésből ébredő anyák először intenzíven táplálkoznak, majd megfelelő fészkelőhelyet keresnek maguknak, ahol megkezdhetik az első dolgozógeneráció felnevelését. Ez a fészkelőhely fajtól függően lehet földalatti üreg, faodú, sziklarepedés, vagy akár sűrűn összehordott avarkupac is. A fiatal anya pollent és nektárt hord be a fészekbe, és erre rakja petéit, első menetben általában csak 6-8 darabot. Ezekből lesz az első dolgozócsoport, melyek általában április végén, május elején kelnek ki. Az első néhány dolgozó még kis méretű, de ahogy egyre több dolgozó segíti az anyát, az újabb kikelő egyedek már nagyobbak, és persze a család létszáma is erősen megnövekszik.

A nyár közepére egy földi poszméhcsalád néhány száz egyedet számlál. Ekkor indul meg az ivaros egyedek, a hímek és a fiatal anyák produkciója.

A hímek más fészekből származó fiatal anyákkal párosodnak, majd hamarosan elpusztulnak. A fiatal, bepárzott anyák először intenzíven táplálkoznak, hogy feltöltsék zsírtartalékaikat, majd telelni vonulnak. Közben az eredeti családban az öreg anya nyár végére már elpusztul, és a megmaradt dolgozók is, az őszi hűvös időjárásnak és a táplálékhiánynak köszönhetően, szintén lassan elfogynak. Így a régi kolónia őszre teljesen összeomlik, és csak a bepárzott, telelésre elvonult fiatal anyák vészelik át a hideg, kedvezőtlen időszakot. Hasonló szociális viselkedés figyelhető meg néhány karcsúméh (Halictidae család) fajnál is.

Még különlegesebb a magányos méhek életmódja. Itt csak nőstény és hím egyedek vannak, dolgozók nincsenek. A hímek dolga a legtöbb fajnál itt csak a megtermékenyítés. A nőstény egyedek építik az ivadékbölcsőket, melyeket pollen és nektár keverékével töltenek fel, és erre helyezik petéiket. A kikelő lárvák az anya által felhalmozott virágpor-nektár keveréken táplálkoznak és fejlődnek ki. Az ilyen magányos fajok általában rövid, legfeljebb néhány hét rajzási idővel rendelkeznek. Ennek végén a kifejlett egyedek elpusztulnak, és az ivadékbölcsőben fejlődő utódok a következő év rajzási időszakára fejlődnek ki. Az ivadékbölcsőket tartalmazó fészek készülhet talajba ásva, vagy meglevő üregekbe, pl. növényi szárakba vagy csigaházakba, illetve akár szabad sziklafelületre is építhetik azokat.

A talajba ásott fészkek elsősorban a bányászméhekre (Andrenidae család) és a karcsúméhekre (Halictidae család) jellemzőek.

Ezek általában a talajfelszínen induló főjáratból és mellékjáratokból állnak, és a mellékjáratok végén találhatók az ivadékbölcsők (3. kép).

Amikor az első mellékjárat és ivadékbölcső elkészül, a nőstény behordja a pollent és nektárt, majd erre a keverékre elhelyezi első petéjét. Utána az ivadékbölcsőt lezárja, majd belekezd a második építésébe. Végeredményben egy ilyen fészekben általában egy-két tucat ivadékbölcső készül el, és mindegyikbe egy-egy pete kerül.

A legváltozatosabb fészkeket a művészméhek (Megachilidae család) építik. Az ide tartozó fajok általában meglevő üregekbe készítik ivadékbölcsőiket. Gyakorlatilag bármilyen csöves jellegű üregbe képesek beköltözni, a növényi száraktól a csigaházakon át egészen a téglákon, vagy tetőcserepeken található lyukakig, de akár kulcslyukba, törött locsolócsőbe, vagy szélcsengő csöveibe is építkezhetnek. Nem csak a fészek helye, de a felhasznált építőanyag szempontjából is hatalmas változatosság jellemző erre a csoportra. A faliméhek (Osmia fajok) sárral falazzák le ivadékbölcsőiket (4. a és b. kép), a szabóméhek (Megachile fajok) a rágóikkal kivágott levéldarabokat használják az építkezéshez (5. a és b. kép). De olyan különleges anyagokat is felhasználhatnak, mint a gyanta, levélpép, kisebb kavicsok vagy akár növényi szőrök.

Fontos még megemlíteni, hogy a méhek világában is vannak „csalók”. Az úgynevezett fészekparazita életmódot folytató fajokat általánosságban kakukkméheknek szokás nevezni. Ezek, ugyanúgy mint a madárvilágból jól ismert kakukk, más fajok már elkészült ivadékbölcsőibe helyezik el petéiket, és így gyakorlatilag a gazdafajjal neveltetik fel saját utódaikat. A kakukkméheknél a testszőrzet általában sokkal kevésbé fejlett, hiszen ezek a fajok nem gyűjtenek és szállítanak pollent.

Az utóbbi években egyre gyakrabban hallhatunk arról, hogy a méhekkel gondok vannak. Az ilyen, napi sajtóban is megjelenő hírek általában persze leginkább a házi méhekkel foglalkoznak. A házi méh, mint az emberek által közvetlenül is hasznosított, táplálékot (méz) és egyéb gazdaságilag fontos anyagokat (pl. méhviasz, méhméreg, stb.) termelő háziállat, természetesen mindenképpen kiemelt figyelmet érdemel. Ugyanakkor fontos tudni azt, hogy a méhek megporzó tevékenységükkel még sokkal nagyobb gazdasági hasznot hajtanak, mint amit a méz és egyéb méhészeti termékek létrehozása jelent. Ennek az oroszlánrészét pedig elsősorban nem a házi méh, hanem a hatalmas fajszámmal és diverzitással rendelkező vadméhek végzik. Szükség is van erre a sokféleségre, hiszen akár gazdasági növényeink között is vannak olyanok (pl. lucerna), amelyeket nem, vagy csak nagyon kevéssé hatékonyan tudnak porozni a házi méhek. A méhek léte és megporzó munkája hatalmas fontossággal bír az emberi élet fenntarthatósága szempontjából, ugyanakkor rengeteg érdekességet és furcsaságot is rejt a világuk.

Dr. Sárospataki Miklós

Szent István Egyetem, Állattani Tanszék