Bölcsész és néprajzkutató tanár úr tökéletes helyességgel definiálta a csapda fogalmát. A tökéletes megfogalmazás önmagában nem elég, szükség van olyan szakemberekre is, akiknek a csapdák működtetéséről és alkalmazásáról hibátlan és megfelelő a rálátásuk. Az első feltörő kérdés: napjainkban csapdázik még valaki egyáltalán?
Az 1900-as években a csapdázásnak kiemelt szerepe volt a vadászati kultúrában.
Redukálódott az alkalmazható csapdatípusok száma is, illetve a prémpiac (prémvadászat) visszaesése miatt sem érik meg a csapdával történő vadászat fáradozásai. Majd később (ahogy napjainkban is) eluralkodott az intenzív állat- és fácántenyésztési szemlélet, vagyis nem baj, ha nincs ragadozókontroll és az apróvadat megeszi a dúvad, majd a fácántelepek, és más egyéb állattenyésztő telepek segítségével utánpótoljuk a megevett hiányt…
Tovább csökkenti a csapdázási lelkesedést a nagyvadállomány gyarapodása is, ami önmagában véve blődség, ugyanis, attól, hogy a nagyvadállomány növekedett, nem zárja ki annak a létjogosultságát, hogy az apróvadat óvni, védeni kell a ragadozókkal szemben.
Nem utolsó sorban fontos kiemelni, hogy sok vadászatra jogosult esetében az anyagi tőke vagy pusztán a garasoskodás miatt nem alkalmaznak egy adott méretű területre megfelelő számú hivatásos vadászt, aki így tetemes feladatait prioritásba állítva kénytelen elvégezni, de a túlterheltségnek köszönhetően nem biztos, hogy jut idő és energia, mondjuk csapdaparkok telepítésére és azoknak rendszeres ellenőrzésére.
A spórolásnak pedig ára lesz idővel. A ragadozógyérítés hiánya visszaköszön az apróvadállomány csökkenésével.
A Vadgazdálkodási Alap segítségével lehetőség van csapdaparkok pályázására, ami további alternatíva lehet a vadászatra jogosultaknak, orvosolva az eszközhiányt. Ellenben a csapdák kezeléséről, alkalmazásáról, elhelyezéséről, hatékonyságáról szóló iránymutatást, oktató tanfolyamon való részvételi lehetőséget elvétve, vagy egyáltalán nem kap a hivatásos vadász, amire pedig már hosszú távú befektetési szempontból is igen nagy szükség lenne.
Alapvetően a ragadozó-gazdálkodás lőfegyverrel, esetleg kotorékozással (mára kiment a „divatból”) történik, mivel a csapdázás önmagában nem elegendő a hatékony ragadozógyérítés megvalósítására.
Megkülönböztetünk ölő és élve-befogó csapdákat (jelen esetben a teljesség igénye nélkül).
Előbbi egyértelműen a vad életét veszi el, utóbbi pedig a vad befogását szolgálja (többségében hasznos vad esetébe), ami gazdasági hasznot eredményezhet, de kármegelőzés szempontjából is hasznos lehet.
A csapdázás során ezen törvénykezéseket minden esetben szem előtt kell tartania a vadásznak.
Az 1979-ben elfogadott Berni Egyezmény, mely az európai flóra és fauna, valamint élőhelyei védelmét őrzi, felsorolja azokat a tiltott eszközöket, melyek az elpusztítás, befogás és az egyéb formában történő kihasználás eszközeinek és módszereinek számítanak.
Eszerint a hurkok; csaliállatként használt vak vagy megcsonkított élő állatok; magnetofonok; elpusztításra és elkábításra alkalmas elektromos eszközök; mesterséges fényforrások; tükrök és más fénylő eszközök; a cél megvilágítására szolgáló eszközök; hálók (ha széleskörű vagy nem szelektív befogásra vagy elpusztításra alkalmazzák); csapdák (ha széleskörű vagy nem szelektív befogásra vagy elpusztításra alkalmazzák); méreg és mérgezett vagy kábító csalétek; gázosítás és kifüstölés nem alkalmazható a csapdázás során.